Prológus

- Tessék, uram.
- Köszönöm, nem. – Alan egykedvűen eltolta maga elől az ezüsttálat, amin valamilyen fogpiszkálóra felfűzött sajtos ételkülönlegesség hevert. Bár rendkívül ínycsiklandóan nézett ki, mégsem volt étvágya, és sejtette, csak rosszabbul járna, ha megkóstolná. Ez a konferencia egyébként sem úgy alakult, ahogy eredetileg tervezte… Azt hitte, sikert sikerre halmoz majd, ehelyett belegabalyodott néhány olyan veszekedésbe, amit nem tudott megnyerni, és ami még az üzletben nyújtott teljesítményét is veszélyeztette. Most már csak annyit kívánt, hogy legyen vége ennek az estének, ő pedig hadd üljön repülőre, hogy visszamenjen Houstonba.
A pincér bólintott, aztán a kezében a tálcával elsietett mellette. Alan úgy döntött, elszív egy cigarettát, azalatt végiggondolja, udvariasan elnézést kér-e és távozik, vagy még marad néhány óráig. Előhúzta a Marlborós dobozt a zsebéből, majd elindult a terasz felé. Mivel mindössze három napot töltött ebben a szállodában, azt is többnyire a konferenciateremben, hataloméhes, kíméletlen és buja üzlettársaival körülvéve, nem igazán jegyezte meg, melyik helyiséget hol találja. A megérzései hagyatkozott, ám azok megtévesztették, és csakhamar azon kapta magát, hogy az uszodában álldogál, és a nyugodtan hullámzó vizet figyeli, amin megcsillan a plafonon elhelyezett neonlámpák fénye. Halványan elmosolyodott. Az itt-tartózkodása alatt hányszor eljátszott a gondolattal, hogy megmártózik… Ám a megvalósításig sosem jutott el, valahogy nem fért bele az idejébe.
Elrakta a cigarettás dobozt, majd elindult a falak mentén, hogy felmérje, milyen mély a víz. A medence alját alighanem barna és fehér csempékkel borították, amelyeket mintha valamilyen kék hártya borított volna. Egy fehér papucs árválkodott a peremnél, valaki itt felejthette. A sarkokban, kellőképpen távol a víztől, néhány akasztó sorakozott, mellettük pedig egy nagylevelű, éppen virágzó szobanövény. Alan tett néhány lépést a növény felé, mikor rászóltak.
- Sajnálom, de zárva vagyunk.
- Rendben – felelte Alan anélkül, hogy hátrafordult volna. – Úgysem akartam úszni.
A mondatot halk nevetés követte. Alan összerezzent. Jól ismerte ezt a hangot, ezt a kaján, kissé fennhéjázó hangot. Nyelt egyet, majd magára erőltette legmegnyerőbb mosolyát, bár ő sem tudta, kinek mosolyog, ha továbbra sem fordult meg.
- Ez nem akarat kérdése. Ha stílusos akarnék lenni, azt mondanám, hogy alámerülsz a halakkal, de sajnos ez nem az Amazonas. Pedig hidd el, szívesen végignézném, ahogy a piranhák lerágják a húst a csontjaidról.
Alan megpördült a tengelye körül, de már elkésett. Megérezte a hűvös, mégis furcsán perzselő leheletet a nyakánál, megragadták ingjének gallérját, a következő pillanatban pedig váratlanul súly nehezedett a gerincére. Felszisszent. Megpróbált ellenállni, ám a nyomás tovább erősödött a hátán, ő pedig irányíthatatlanul térdre borult. A víz kissé túlfolyt a medencén, azonnal átnedvesedett a nadrágja. Felgyorsult a szívverése, és megpróbálta oldalra fordítani a fejét, hogy lássa, miért teszik ezt vele, ám egy jól irányzott mozdulattal eltántorították a szándékától.
- Maradj veszteg, úgy kevésbé lesz fájdalmas – mondták a háta mögött. Alan szólásra nyitotta a száját, de ezt azonnal megbánta, mikor a fejét benyomták a víz alá. Kétségbeesetten kapálódzni kezdett, a klór csípte a szemét és a nyálkahártyáját. A víz beáramlott a fülébe és a szájába, összeszorult a tüdeje. Elkeseredetten kapkodott levegő után, összeszedte minden maradék erejét, hogy felrántsa a fejét, ám túl erőteljesen kényszerítették a víz felszíne alá. Esélye sem volt, hogy győzzön. Bizarr, értelmezhetetlen képek villantak fel előtte, feltehetőleg fejezetek az életéből, az agya azonban túlzottan zsibbadt volt ahhoz, hogy felfogja őket. Bár az ösztönei még működtek, és küzdöttek az életben maradásért, csakhamar azok is feladták a harcot, ahogy az összes oxigén eltűnt a tüdejéből. Megadóan morgott valamit, a szájától apró buborékok indultak útnak, aztán egy végső sóhaj kíséretében azok is szétpukkadtak. Alan tagjai elernyedtek, a keze ernyedten hullott a teste mellé. A gyilkos elégedetten bólintott, majd egyetlen gyors mozdulattal beletaszította a medencébe a holttestet, ami alámerült.
- Tökéletes – morogta. Megnyalta a száját, aztán összedörzsölte kesztyűs kezeit. – Látod… Annak idején nem hittél nekem, pedig kiderült, hogy megint nekem van igazam. – Elvigyorodott. – What goes around, comes around… Csak azt kapod, amit adsz.