Negyedik fejezet

Caden akkor vette észre, hogy eltűntek a papírok, mikor távozni készült a mosdóból. Nem kis időre volt szüksége, hogy rávegye magát, gondoljon valami igazán undorítóra, ellenkező esetben akkora erekcióval kénytelen bekacsázni Taylorhoz, amit még egy gyengén látó is kiszúrna két kilométerről. Ráadásul a főnöke sejtette volna, hogy Miranda faggatása állt a háttérben, és Caden nem akart olyan jellegű kérdésekre válaszolni, minthogy miért gerjed a gyanúsítottakra. Főleg úgy, hogy nem árulhatta el, korábban lefeküdt Mirandával.

            Kezet mosott, és éppen készült felkapni a mappát, mikor felfigyelt rá, hogy nem suhognak a papírok benne. Felvonta a szemöldökét, és széthajtotta, aztán majdnem felkiáltott döbbenetében, mikor rádöbbent, hogy eltűntek. Gyorsan körbefordult, nem hagyta-e őket valahol, de ezt csak inkább önmaga megnyugtatásáért tette, szinte az első pillanattól fogva gyanította, hogy Miranda vette el őket. Hát ezért próbálta mindenáron elcsábítani… Caden bosszúsan felszisszent. Tudhatta volna. Miért reménykedett a folytatásban egy olyan nő esetében, aki előző nap kijelentette, hogy egyetlen éjszakánál nem lehet több köztük? Egyszerűbb lett volna, ha gondolkozik és elutasítja a közeledését… de ki tud ellenállni egy olyan nőnek, aki széttárt lábakkal vonaglik az ölében? Mirandában kezdettől fogva az bűvölte el, hogy nagyon tudatosan használta a szexualitását, tökéletesen tudta, hogyan hódíthatja meg a kiszemelt áldozatot, és mit kell tennie ahhoz, hogy magát is meg a partnerét is a csúcsra juttassa a végén. Miranda számára valószínűleg nem léteztek tabuk, ezt bőven megtapasztalta, miközben újra meg újra magáévá tette a biliárdasztalon… Akkor mitől hitte, hogy ez most változni fog? Hagyta magát behúzni a csőbe, Taylor pedig ki fogja nyírni mindezért.

            Sóhajtott, aztán kihúzta magát, és igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A következő feladata úgyis az volt, hogy kifaggassa Alan Hersley özvegyét, ahhoz pedig nem szükségesek a papírok, saját jegyzeteket készít majd. Végigsétált a folyosón, de Miranda minden lépésénél eszébe jutott. Akármennyire próbálta is elnyomni magában az érzést, még mindig izgatta, ahogy a nő az ölébe ül, aztán szemtelenül felkínálkozik… Sajgó vágyát még a Miranda elleni dühe is alig tudta leküzdeni, és képtelen volt eldönteni, hogy gratuláljon-e a nőnek a leleményességért vagy csapjon bele az öklével a falba, amiért ennyire könnyen megvezették.

- Na, hogy mentek a vallatás?

            Caden felkapta a fejét. Taylor jött vele szemben a folyosón, most megállt, ahogy találkoztak. Caden azonnal a háta mögé rejtette a mappát, miközben összekulcsolta a kezeit.

- Remekül – válaszolta. Kínosan ügyelt arra, nehogy megremegjen a hangja. – De Groves nagyjából ugyanazokat a dolgokat ismételte el, amiket neked is mondott. Semmi érdekessel nem szolgált, azt kivéve, hogy Hersley nem akarta vinni a feleségét a konferenciára, de a nő mégis meggyőzte.

- Na, ez furcsa… - Taylor megvakarta az állát. Kérdőn Cadenre pillantott, amiért rejtegette a kezét, de végül nem kérdezett semmit. – Lehet ennek köze ahhoz, hogy végül ő nem ment?

- Fogalmam sincs – felelte Caden. – De állítólag egyébként sem vitte mindenki az összes alkalmazottját.

- A titkárát vagy titkárnőjét igen – vágta rá Taylor. – Vagy a személyi asszisztensét, mindegy, minek nevezzük. A legtöbb vezérigazgató szereti, ha elviheti magával az egyedülálló, hozzá közelebb álló alkalmazottait, mert legalább lesz, aki elvégzi helyette a piszkos munkát.

- Groves egy szóval sem állította, hogy egyedülálló – mondta Caden. Egyre kínosabbá vált számára, hogy a főnökével beszélget, aki megpróbál a háta mögé belesni, hogy miért nem veszi előre a kezeit, ő viszont biztos volt benne, hogy Taylor kiszúrná, elhagyta a papírokat. És nem hiányzott egy újabb fejmosás. – Azt tudom róla, hogy szeretője van.

- Csak egy?

            Caden csodálkozva bámult Taylorra.

- Ezt meg hogy érted?

- Ugyan már, azon a nőn látszik, hogy mennyire kikapós. Még az sem lepte meg, ha kiderülne, mégis összefeküdt Hersleyvel, bármennyire tagadja is. A titkárnőket meg egyébként is szexre tartják, ez nyílt titok.

- Ez ostobaság – közölte Caden hűvösen. – Amúgy meg ha igaz lenne, akkor sok helyen miért van inkább titkár a titkárnő helyett? Nem kellenek a nők?

- Akiknek titkára van, máshová jár félredugni – vont vállat Taylor. – Az biztos, hogy a férfiak megbízhatóbbak és jobb a szervezőkészségük, de nem annyira dekoratívak.

- Jó ezt tőled hallani. Azt hittem, ennél hiúbb vagy – morogta Caden. – Amúgy meg mehetek? Éppen készültem meglátogatni Hersley feleségét, és még elő kell keresnem a címet.

- Rajta van a papírokon, amiket adtam – felelte Taylor, aztán miután látta, hogy Caden nem akar többet beszélni vele, odébbállt. Caden lemondóan megrázta a fejét, és próbálta visszaidézni a címet, amit Hersley adatai között látott. Melyik részén is élt Houstonnak? A belváros sűrűjében vagy inkább a külvárosban vett egy házat?  

            Nagy nehezen sikerült előásnia az agya mélyéről, hogy hova kell mennie, ezért kisietett az autójához. A hátsó ülésre dobta a fekete mappát, és hagyta, hogy az lesodródjon, nem nyúlt utána. Annál jobb, minél kevesebbet látja… Legalább nem emlékezteti folyton arra, hagyta magát egy olyan ócska trükkel becsapni, amit már évszázadok óta használnak a férfiak elcsábítására, és amiről már legalább egy tucatnyi könyvben olvasott.

            A forgalom miatt nagyjából háromnegyed órájába telt, hogy kiérjen a külvárosba. Hersley háza félúton helyezkedett el Houston és Pasadena között, Caden azt sem tudta volna egyértelműen meghatározni, hogy még Houstonhoz tartozik-e egyáltalán a hatalmas, ránézésre majdnem kétszáz négyzetméteres ház, aminek az előkertjében egy görnyedt kertész próbálta formára nyírni a sövényt.

            Megállt a közelben, majd kiszállt. Első pillantásra megállapította, hogy Hersley nagyon adott a külcsínre: maga a ház és a kert is olyan rendben volt tartva, mintha valamilyen filmnek a díszletei lettek volna. Az ablakok szinte természetellenesen csillogtak, a fű vakító színéről a gyepben elhelyezett automata locsolórendszer gondoskodott. Cadent majdnem összevizezte az egyik fej, miközben az ajtóhoz igyekezett a drága, hatszög formájú térkőből kiépített úton. Megállt az ajtó előtt, amin hatalmas, aranyozott tábla hirdette, hogy a ház Alan és Dana Hersley tulajdona, aztán bekopogott. A kertész kissé furcsán figyelte, de miután látta a rendőregyenruháját, nem sokat foglalkozott vele. Caden sejtette, a férfi is tudja, hogy Alan halálának ügyéből van itt, ugyanis a mozdulatai sokkal kimértebbé és zavartabbá váltak azok után, hogy ő megjelent.

            Harmadjára is kopogott, mire csoszogás hallatszódott, majd megjelent egy magas, kócos, vörös hajú nő az ajtóban. A szeme vörös és dagadt volt a sírástól, megviselt, sötétzöld köntöse alatt még mindig kosztümöt viselt, ám harisnyája elszakadt és kopott papucsa is hagyott némi kívánnivalót maga után. Egy zsebkendőt szorongatott a kezében, amibe kifújta az orrát, majd szipogni kezdett. Felpüffedt az arca, enyhén reszketett, az ajtóba kellett kapaszkodnia, hogy megtartsa magát.

- Segíthetek? – kérdezte alig hallhatóan. Oldalra dobta a használhatatlanná vált papírzsebkendőt, majd elővett egy másikat. Egy aranykarperec csillogott a csuklója körül, Caden felfedezte, hogy a nő nevét gravírozták a külsejébe. Mikor a nő észrevette, hogy Caden őt bámulja, gyorsan összekuporodott, mintha ő maga is bűnös lenne, aki részt vett a férje meggyilkolásában.

            Aminek a lehetőségét Caden persze nem zárta ki, bár az, hogy ennyire megtörten találkozik először a feleséggel, kicsit megváltoztatta az alaphelyzetet.

- Ne haragudjon, hogy zavarom, Mrs. Hersley – válaszolta Caden. Igyekezett olyan nyugodt és higgadt maradni, amennyire csak tőle telt, hogy ne zaklassa fel még jobban a nőt. Nem hiányzott neki, hogy a nyakába boruljon, és átáztassa az ingét a könnyeivel, miközben elcsukló hangon bizonygatja, mennyire jó ember volt a férje, és közel sem ezt a sorsot érdemli. – Caden Daniel vagyok, Houstoni Rendőrség. – Felmutatta az igazolványát, de a nő még csak pillantásra sem méltatta. Úgy bámult Cadenre, mintha valami megmentő lenne, aki kihúzhatja a csávából, és segíthet neki talpra állni azok után, ami a férjével történt, márpedig éppen ebben a szerepben nem akart tetszelegni. Pocsékul vigasztalt, és addig érezte biztonság magát, amíg békén hagyják. – Én felelek a férje halálának ügyéért, és szeretnék néhány kérdést feltenni, amennyiben lehetséges.

- Ha akarja… - lehelte a nő. Kitárta az ajtót, aztán félreállt, hogy beengedje Cadent. A férfi biccentett köszönetképpen, aztán körbehordozta a tekintetét a házban. Elámult a gazdagságon, ami a szeme elé tárult: a padlót világosbarna márvány borította, a lépcsőkorlát elemei színaranyból készültek, a feje felett ezernyi darabból álló kristálycsillár ragyogott. Az előszobában lévő apró asztal, amin egy fekete telefon és egy hamutartó hevert, a legdrágább fából készült, az oldalába különleges, absztrakt mintát karcoltak. A nő felkapta a hamutartót, ahogy intett Cadennek, és elindult a ház belseje felé. Végigsétáltak az aranyszínű tapétával borított falak mentén, és beléptek a nappaliba, ami leginkább egy ötvenes évekbeli, francia szalonra hasonlított a kandallóban pattogó tűz hangjával, a krémszínű ülőgarnitúrával és a kerek dohányzóasztallal, amelyen egy ezüsttálcán három kék virágos porceláncsésze és egy teáskanna hevert. A nő a tálca mellé tette a hamutartót, aztán elhelyezkedett a kanapén, Caden pedig tőle nem messze, az egyik fotelbe ült le. A selyem azonnal csúszni kezdett alatta, ezért megszorította a karfát, hogy megtartsa magát. Hamar megállapította, hogy ő képtelen lenne ilyen luxuskörülmények között élni: egyszerűen taszította, hogy minden olyan hibátlanul van elhelyezve, mintha egy múzeumban lenne, éppen csak a „Hozzáérni tilos!” táblák hiányoztak a falakról. A nő elővett egy doboz cigarettát köntösének zsebéből, majd anélkül, hogy megkérdezte volna Cadent, zavarja-e a füst, rágyújtott.

- Elnézést az állapotomért – szabadkozott. Egy kissé higgadtabbak tűnt most, mint néhány perccel korábban. A vonásai kisimultak, a lábát lazán keresztbefűzte, lábfeje egy képzeletbeli zene ritmusára mozgott. – Csak… a férjem halála… megérti.

- Hogyne – válaszolta Caden. Előkapott egy jegyzettömböt és egy tollat a zsebéből, és elhatározta, ez alkalommal szorgosan fog jegyzetelni, hogy ha esetleg kiderülne, el is hagyta Taylor papírjait, akkor is legyen mit felmutatnia. Szórakozottan játszani kezdett a tollal az ujjai között, miközben arra várt, hogy a nő kifújja a füstöt. – Mrs. Hersley…

- Szólítson Danának – kérte a nő. – Amúgy sem hiszem, hogy meg fogom tartani a férjem nevét a… a történtek után.

- Ahogy szeretné – felelte Caden. Egy kissé úgy tűnt, mintha a nő elkeseredettsége elpárolgott volna, és a teljes kétségbeesést csak színjátékként használta, hogy megtévesszen mindenkit, aki belép, és hogy méltón fogadhassa a sajnálkozó megjegyzéseket. – Akkor Dana… Egyébként hol vannak a gyerekek?

- Elküldtem őket az anyámhoz – jelentette ki Dana fitymálóan. A szájába vette a cigarettát, majd elegánsan beleszívott, mintha valami ötvenes évekbeli filmszínésznő lenne. Cadennek az az érzése támadt, hogy a nő hozzáidomult a bútorokhoz és a környezetéhez, bár azt nem tudta eldönteni, ez azt jelentette, hogy megfiatalodott vagy azt, hogy idősebbé vált. – Majd visszajönnek, ha… elintézek mindent. – Nyelt egyet. – Nem akartam, hogy itt legyenek és lássák, ahogy… ahogy összetörök. – Időről időre elhallgatott, miközben lehajtotta a fejét, és a padlót kezdte bámulni, hogy eltitkoljon néhány könnycseppet, amik megjelentek a szeme sarkában. Továbbra is szipogott, ezért újabb és újabb papírzsebkendőket kerültek elő a zsebéből. – Talán majd a temetésre visszajönnek.

- Mikor tartják a temetést?

- A hétvégén. – Dana félresepert néhány hajtincset a szeméből. – Akkor ért rá mindenki, és Alan megérdemli, hogy jelen legyenek a rokonai.

            Kínos csend telepedett mindkettejükre. Caden sejtette, hogy közölnie kellene a nővel, tudja, most mennyire nehéz, de az élet megy tovább, csakhogy biztosra vette, egyetlen ilyen mondat, és Dana soha többet nem áll vele szóba. Az ilyen ostoba vigasztalásoknál még az is jobb volt, ha meg sem szólalt. Valaki a hallgatást is vehette részvétnyilvánításnak.

- Khmm… - Caden megköszörülte a torkát, hogy megtörje a csendet. – Feltennék néhány kérdést a konferenciával kapcsolatban. Felelne rájuk?

- Próbálok – mondta Dana elhaló hangon. – Viszont előre szólok, sokkal több információt én sem tudok nyújtani, mint amennyit eddig megtudott. Nem értek az üzlethez, és a férjem sem… - Szünetet tartott. – Szóval sokszor ő sem avatott be abba, hogy mivel foglalkozik.

- Azt hittem, társtulajdonosok voltak – jegyezte meg Caden meglepetten. Dana vállat vont. Lerúgta a papucsait, majd behúzta a lábát maga alá, mintha igyekezne minél kisebbé válni, hogy véletlenül se láthassák meg.

- Dehogy – nyögte. Újból beleszívott a cigarettába. Kissé remegett a keze, miközben a szájához emelte, az aranykarkötő továbbra is lötyögött a csuklóján. – A cég Alané volt, de ezt ki is jelentette, amikor találkoztunk. Azt mondta, hogy nem adja ki a kezéből az irányítást, én pedig kénytelen voltam ezt elfogadni. Nem mintha annyira vágytam volna egy vállalkozásra… - Dana megpróbált elmosolyodni, ám ez olyan erőltetettre sikerült, hogy csakhamar rájött, jobb, ha nem próbálkozik többet. – Így könnyebb volt.

- Mivel is foglalkozik?

- Itthon nevelem a gyerekeink – Dana a támlának támasztotta a fejét, és vett néhány mély lélegzetet. Ernyedten forgatta az ujjai között a cigarettacsikket, mozdulatai kifejezték, hogy nem áll szándékában többet beleszívni. – Nevelem a két gyerekünket.

- Oké. – Caden ezt a néhány információt feljegyezte, bár nem hitte, hogy az ügy szempontjából különösebb jelentőséggel bírhatnak majd. Egyedül azt tartotta érdekesnek, hogy Alan ennyire kisajátította a céget, ám ha családi vállalkozásról volt szó, megértette, hogy senki másra nem merte volna rábízni, amit ő évek kitartó munkájával hozott össze. – Maga a férjével tartott azon a konferencián, amikor meggyilkolták, ugye?

- Igen – sóhajtott Dana. Lehunyta a szemét, és még jobban összekuporodott, mint egy aludni készülő kisgyerek. Caden igazából nem ezt a viselkedést várta egy Danához hasonló nőtől, ám betudta a gyásznak, hogy a nő lemond az illemszabályokról. El sem tudta képzelni, milyen érzés lehet elveszíteni valakit, aki ennyire közel állt hozzá… Bár Dana egyre inkább magának gyászolt, mint a külvilágnak. Felszáradtak a könnyei, és csak csendben pihegett, miközben próbált értelmes válaszokat adni a kérdésekre. – Pontosan. Vele voltam… Meghívott, és elmentünk.

- Ne haragudjon, hogy felvetem, de én úgy hallottam, hogy a férje eredetileg nem akarta magával vinni a konferenciára – felelte Caden. Dana elhúzta a száját, miközben lassan felemelte a fejét, és megrovóan a férfire nézett. Caden ebből kitalálta, hogy rátapintott a lényegre, csak éppen a tálalás nem volt megfelelő. – Igaz ez?

- Ki mondta? – kérdezte Dana bosszúsan. Felkapott egy újabb papírzsebkendőt, hogy kifújja az orrát, aztán az asztalra dobta a cigarettáját, ami azonban nem ért el a hamutartóig, hanem félregurult.

- Sajnálom, de nem adhatom ki a belső informátoraink nevét – válaszolta Caden nyugodtan. Nem akarta bemártani Mirandát, még ha a nő meg is érdemelt volna némi szidást a tetteiért. Csakhogy nem így akart visszavágni neki azért, mert a csáberejét felhasználva elcsent néhány iratot. Valószínűleg Dana Hersley nem a rendőrség segítéseként fogta volna fel, hogy Miranda elkotyogta ezt az információt. – Higgye el, megbízható forrásból jutott tudomásunkra.

- Akkor biztos az a Groves pletykált – vágta rá Dana. Tekintetében fájdalom és harag sajátos keveréke csillogott, miközben beszélt. Még véletlenül sem nézett Cadenre, egyfolytában az ablakot bámulta, és talán arra várt, valaki belép, és véget vet ennek a faggatózásnak. Vagy arra számított, a férje igazából mégsem halt meg, és nemsokára besétál és átöleli. – Ő mindenről tudott, még arról is, amiről sokszor én sem. Persze, ő a férjem közelében volt… - Dana újból lehunyta a szemét. Mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt a blúza alatt. – És Alan mindent elmondott neki. Mindent, de mindent… Úgy kezelte, mintha valami bizalmasa lenne. Mondjuk a harmadik, kicsivel idősebb lánya.

            Caden felvonta a szemöldökét.

- Csak mint a lánya?

- Miért, hogy máshogy kellett volna tekintenie rá? – csattant fel Dana kissé sértődötten, hogy kétségbe vonják, amit mond. – Az a nő húsz évvel fiatalabb volt nála, szinte még gyerek. Majdnem akkor fejezte be a középiskolát, mikor felvette dolgozni.

            Caden úgy döntött, ez egy olyan téma, amit nem feszeget tovább. Előbb-utóbb úgyis ki fog derülni, ha Alan és Miranda kapcsolata túlnyúlt az irodán, és a kávékészítésen.

- Rendben. – A hangsúlyával éreztette, hogy ideje továbblépniük. – Kérem, beszéljen még a konferenciáról. Hányan voltak ott? Mivel foglalkoztak?

- Nem számoltam, hány ember jelent meg, és nem is igazán foglalkoztam velük – ismerte be Dana. Szinte azonnal rágyújtott egy második cigarettára, a keze még vadabbul remegett, ahogy előkereste az öngyújtóját. Az apró lángra meredt, és Caden megértette, a nő számára jelen pillanatban ez az egyetlen menedék, ami megnyugtathatja, és megóvhatja attól, hogy teljesen összeomoljon. – A legtöbb időm egyébként is a többi feleséggel töltöttem. Beszélgettünk, koktélokat ittunk, elmentünk úszni… Tudja, a… a szokásos. – Igazából ez ilyen wellness-hétvégeszerű rendezvény volt. Amíg a többiek az előadásokat hallgatták, és szakmai tanácsokat váltottak, nekünk annyi feladatunk volt, hogy pihenjünk.

- Hány másik nővel volt együtt?

- Talán öttel-hattal, de már mondtam, hogy nem számoltam – bosszankodott Dana. – Nem is emlékszem… Valószínűleg a nevüket sem tudnám megmondani.

- Rendben – bólintott Caden. – Szóval egész idő alatt a férje… - Látta, hogy Dana arcán egy újabb könnycsepp indul útjára. -… felé sem nézett, csak esténként? Nem is tudott róla, hogy mi történt napközben.

- Nem tudom, miről kellett volna annyira tudnom – felelte Dana. Összébb rángatta magán a köntöst, aminek kissé kioldódott a masnija. A lyuk tovább tágult a harisnyanadrágján, ahogy kinyújtózott, elővillant napbarnított bőre. – A dolgok szakmai részéhez meg egyébként sem értek. Alan sosem avatott be, de én sem kértem, hogy mondja el, mi megy a papíriparban. Ő csinálta, amit csinálnia kellett, hozta haza a pénzt, én meg jól elvoltam itthon is.

            Caden szorgalmasan jegyzetelt, a toll szinte sercegett a papíron, ahogy felírta Dana szavait. Már a harmadik oldalt firkálta tele, és kezdett erőteljesen kétkedni benne, hogy a későbbiekben el fogja tudni olvasni a saját kézírását.

- Ha jól tudom, a legtöbben a saját titkáruk is vitték. Ms. Groves miért maradt itt?          

            Dana jó néhány másodpercig semmit nem válaszolt. Kifújta a füstöt, az ujjai közé csippentette a cigarettát, aztán megrázta a fejét, borzas tincsei körbeöleltek az arcát.

- Én kértem.

- Miért?

- Alan ötlete eredetileg az volt, hogy Grovesszal kettesben mennek el a konferenciára. Azt mondta, a titkárát vagy személyi asszisztensét mindenki viszi, és neki is segítségre lesz szüksége a rendezvény alatt. Ami azt illeti, azért sosem hibáztattam Alant, mert nem akart beavatni az üzleti életbe, most viszont rosszul esett, hogy még egy ilyen hétvégére sem vinne el. Bár ne mentem volna… - sóhajtotta Dana. Kis ideig csak halkan pihegett, mielőtt folytatta volna, Caden pedig türelmesen várt, amíg összeszedi magát. – Szóval közöltem, hogy ha Grovest el tudja vinni, akkor engem is, és menjünk hármasban. Különösebben nem tetszett neki az ötlet, de kis győzködéssel rávettem, hogy vigyen magával. Aztán mikor már mindent lefixáltunk, akkor kijelentette, hogy Groves mégsem jön.

- Mit mondott, miért nem?

- Valami magánéleti problémára hivatkozott… - Dana széttárta a karjait. – Mégis honnan emlékeznék mindenre? Sosem izgatott különösebben Groves, azon kívül, hogy úgy éreztem, a férjem a kelleténél többet foglalkozik vele. Viszont titkárnőnek tényleg kitűnő volt, úgyhogy ebbe nem köthetek bele.

- Értem. – Caden lassan már moccanni sem mert, ugyanis tartott tőle, elég egyetlen rossz mozdulat, és a padlón köt ki. Utálta a csúszós selymet, de illetlenség lett volna felpattannia a karosszékből, és a földre ülnie. – Hol tartózkodott a gyilkosság idején?

            Dana zavartan pislogott néhányat. Összekulcsolta az ujjait a hasa előtt, miközben a térdére hajtotta a fejét.

- Mikor is történt a gyilkosság? Hét körül?

- Nagyjából. – Caden most döbbent rá, Taylor valójában nem közölte vele az időpontot. Sejtette, hogy valahol azok között a papírok között lehet, amelyeket megkapott, és amiket most már Miranda vizslat egy bögre kávéval a kezében és szélesen vigyorogva. – És majdnem egy órával később találták meg a férje holttestét.

- Aha… - morogta Dana. – Azt hiszem, az étteremben. Egy Kendra nevű nővel jártunk ott, aki az egyik vállalkozó élettársa volt. Ittunk néhány koktélt és a divatról beszéltünk, még akkor is, amikor berohantak, és közölték, hogy valakit belefojtottak a medencébe.

- Ez a Kendra tudná igazolni, hogy valóban együtt voltak, mikor megtörtént a gyilkosság?

- Szóval most már gyanúsított is vagyok? – nyögte Dana panaszosan. – Megölték a férjem, és még én vagyok a hibás?!

- Hölgyem… Dana – helyesbített Caden gyorsan, mikor látta, rossz megszólítást választott. – Ez pusztán formalitás. Amikor meggyilkolnak valakit, mindenki gyanúsítottá válik, aki a közelében volt, aztán ez természetesen megszűnik, ha nem találunk elég bizonyítékot az illető ellen.

- Nem én öltem meg a férjem! – csattant fel Dana. Ökölbe szorult a keze, kis híján kiejtette a cigarettát. – Semmi közöm a halálához! Ne gyanúsítson!

- Oké. – Elérkeztek a második olyan témához, amit jobb volt nem bolygatni. Caden vett néhány mély lélegzetet, aztán Danára bámult. Bár fizikailag képtelenség tartotta, hogy Miranda három óra alatt elérjen Amarillóból Houstonba, úgy döntött, inkább biztosra megy, és rákérdez még néhány, ezzel kapcsolatos dologra. – Véletlenül sem látta Ms. Grovest a konferencia ideje alatt?

            Dana nemet intett.

- Nem. Gondolom, azt sem tudta, hogy hova kell jönnie, úgyhogy nem lopódzhatott be titokban sem. Meg aztán miért tette volna?

- Semmiért. – Caden a negyedik oldalra hajtott a jegyzetfüzetében. – Voltak a férjének közvetlen ellenségei? Olyan, akikről maga is tudott, és akik nyíltan kimutatták az ellenszenvüket?

- Ellenségei biztosan voltak – válaszolta Dana töprengve. – Ha valaki elkötelezi magát az üzleti élet mellett, rengeteg riválist és rosszakarót szerez, még ha eredetileg nem is állt szándékában. Igazából könnyebb ellenségeket, mint támogatókat szerezni, mert elég egy üzleti manőver, hogy mindenki megutáljon. – Dana sóhajtott. – Mindezek ellenére… Fenyegető leveleket vagy hasonlókat sosem kapott. Nem közölték vele, hogy az életére törnek, nem zaklattak minket éjszaka, szóval közvetlenül nem érezhette fenyegetve magát.

- Vagy nem mondta el.

- Még ha a vállalkozással kapcsolatban el is titkolt néhány dolgot, mert tudta, hogy nem érdekel, a magánéletében mindenről beszámolt! – Dana személyes sértésnek fogta fel, hogy olyasmit feltételeznek Alanről, őt nem avatta be a bizalmába. – Tudtam volna róla, ha fenyegetik… De nem tették. Szóval akárki gyilkolta is meg, nem közölte vele előre, hogy ez lesz.

- Van elképzelése róla, hogy ki tehette?

            Dana vállat vont.

- A legtöbb ügyfeléről és kollégájáról nem tudok semmit, még ott a konferencián sem kerültünk igazán közel egymáshoz. Szóval nem igazán.

- Úgy gondolja, hogy az üzleti életben véghezvitt manőverei miatt végeztek a férjével? Valaki így állt bosszút, mert például évekkel ezelőtt tönkretette?

- Hát… - Dana megvakarta az állát. – Ezen már én is elég sokat gondolkoztam, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Talán. Fogalmam sincs róla. Manapság már annyi mindenért meggyilkolhatják az embert… Mert elgáncsolt valakit, meg hasonlók, érti. Rengeteg pszichopata rohangál odakint.

- Ez biztos. – Caden tudott volna mesélni, hogy miket találtak ki a gyilkosok, mikor egy-egy ügy végén elkapta őket, de nem akarta tovább rontani Dana kedélyállapotát ilyesmivel. – Képeket sajnos most nem hoztam magammal, de ismerősen csengenek az alábbi nevek: Anthony Fuller, Leslie Dawson és Joan Pearson? – kérdezte. – Mindhárman részt vettek a konferencián, a férje konkurensei.

- Dawsonról nem tudok semmit, Fullerről is csak azért, mert találkoztam párszor a feleségével, és beszélgettünk a jacuzziban. Rettenetes egy nő, a legjobb, ha az ember menekül a közeléből – jegyezte meg bosszúsan. – Nem is tudom, miért tűrtem meg magam mellett. Mindegy… Magával Fullerrel én sem futottam össze, de állítólag eléggé makacs és kielégíthetetlen férfi, mindig az újat hajkurássza a régi helyett, és soha semmi nem felel meg. Pearson meg… - Dana tekintete a távolba révedt, miközben megpróbálta összerakni a mozaikdarabkákat. – Ő egy nő, ugye?

- Igen. A keresztneve Joan.

- Aha, így már rémlik! – felelte Dana megkönnyebbülten. – Ő az a nő, aki lefeküdt a szobalánnyal.

- Hogy tessék?! – Caden majdnem félrenyelt. Hirtelen eszébe jutott, mikor Miranda felállt az asztaltól, és közben azt állította, akármilyen hihetetlennek tűnik is, Pearson a saját neméhez vonzódik. Pedig a képeken nem tűnt kifejezetten csúnya nőnek, sőt, még annyira férfiasnak sem. Caden mindig meg volt róla győződve, hogy a valódi leszbikusok nagydarab, elhízott, szőrös és mély hangú nők, akik megpróbálják a férfiakat imitálni a külsejükkel.

- Volt is ebből egy kisebb botrány – jegyezte meg Dana kajánul. Szemlátomást felvillanyozta, hogy ellene beszélhet valakinek. – A gyilkosság… - felszisszent, majd tartott egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna. -… délelőttjén volt. Rájuk törtek a szobában, és valamelyik vállalkozó, már nem tudom a nevét, meglátta, ahogy Pearson a szobalány… hát, izé, szóval, hogy őt nyalogatta. – Danának nehezére esett elmagyarázni a helyzetet, de Caden előtt így is tökéletesen kirajzolódott a kép, ahogy a két nő meztelenül hentereg az ágyon, majd rémülten felkapják a fejüket, mikor elkapják őket – Nem is tudom, Pearson végül mivel magyarázta ki az esetet. Valószínűleg egész nap erről pletykáltak volna az emberek, ha Alan hirtelen nem hal meg. – Dana sóhajtott.

- Szóval úgy gondolja, Pearsonnak ez lett volna az indoka, hogy megölje a férjét? A figyelemeltérés?

- Lehet – válaszolta Dana egykedvűen. Nem vette észre, hogy Caden csak ki akarja figurázni a kérdésével, és most is elhúzza a száját, mikor rádöbben, hogy ő ezt komolynak értelmezni. – Bár ez ebben az esetben azt jelentené, hogy csak véletlenszerűen kifogott valakit, akinek a fejét a víz alá nyomhatta, aztán már tovább is állt.

- Tudja, ez a leggyengébb gyilkossági indok, amivel valaha is találkoztam – vágta rá Caden. – Annak a valószínűsége, hogy valaki találomra meggyilkol egy vállalkozót, hogy másra irányítsa az emberek figyelmét… Körülbelül egy a tízmilliárdhoz. Ennyire senki nem ostoba vagy merész. Egyébként is úgy tűnik, hogy előre megtervezett gyilkosságról volt szó, és…

- Már mondtam, hogy nem én vagyok a gyilkos! – jegyezte meg Dana méltatlankodva. – Szóval mégis honnan kellene tudnom, mi jó indok és mi nem? Még az is lehet, hogy Alan megcsúszott, és baleset történt – gúnyolódott. – A rendőrség meg ráharapott az ügyre, mert milyen jól lehet dicsekedni azzal, hogy megvan egy újabb gyilkos.

- Nem cselekszünk feleslegesen – közölte Caden hűvösen. – Túl sokba kerül nekünk egy vaklárma, hogy megengedhessünk maguknak. Egyébként pedig ha tudni akarja, a férje nyakán külsérelmi nyomokat találtak, ami majdnem biztosan alátámasztja, hogy megfojtották. És a férje tudott úszni, nem igaz?

            Dana megrázta a fejét.

- Nem. Nem tudott.

- Remek – dünnyögte Caden. – Mindegy, a tényálláson nem sokat változtat. Vagy meg van róla győződve, hogy baleset történt, és valaki utólag tett kárt a férje holttestében? – Ez az opció annyira nevetségesnek hatott, hogy Caden azért elszégyellte magát, amiért egyáltalán felvetette, de remélte, ezzel sikerül Danát eltántorítania attól az elképzeléstől, hogy a férje spontán belefulladt a medencébe. Az ilyen bűnügyeknél amúgy is mindig fordítva játszódott le a folyamat: eleinte balesetnek hitték, aztán derült ki, hogy gyilkosság történt.

- Ha így lenne, nem felelgetnék az ostoba kérdéseire, nem igaz? – vágott vissza Dana. – Pedig nehogy azt higgye, nem lenne jobb dolgom. Például felhívhatnám a családi ügyvédet, és foglalkozhatnék a végrendelettel.

- A férjének volt végrendelete? – Cadent egy kissé meglepte, hogy valaki már negyvenéves korában elhatározza, hogy melyik családtagjára mit fog hagyni, bár lehet, ha annyi pénze lett volna, mint Alannek, ő is megteszi. Csakhogy rendőrként legfeljebb néhány antik váza, a bankban maradt pénze és az autója jelentették az egyedüli értéket, és tartott tőle, tíz év múlva azok sem lesznek meg.

- Igen. És bár sosem mondta ki nyíltan, úgy vélem, tartalmazhat néhány meglepetést.