Leslie imádott arra érkezni reggel, hogy a frissen
készült kávé gőzölög az asztalán, az aktuális újságokat pedig legyezőformában
szétterítették, és hagyták, válasszon közülük. Andrew általában lelkesen
ellátta a feladatot, főleg mivel beígértek neki némi pluszpénzt, ha félórával
korábban bejár és mindent elrendez, mire a főnöke is befut, csakhogy mikor
Leslie felakasztotta a kabátját, és üres asztalára nézett, rádöbbent, titkára a
mai napon elhanyagolta a kirótt kötelességét. Bosszúsan megvakarta a fülét,
miközben a székéhez ballagott, és lerogyott rá. A tegnapi pénzügyi jelentéseken
kívül, amiket bekért az utolsó pillanatban, semmi mást nem talált az asztalán.
Fújt egyet, majd elkedvetlenedve félretolta a jelentéseket. Nem érezte magát
jól a reggeli kávé nélkül, mostanában annyira rászokott, hogy ha nem jutott
hozzá a reggeli koffeinadagjához, képtelen volt egyenesen tartani a fejét. Arról
nem is beszélve, néhány napja milyen különleges aromájú, brazil italt szerzett
be, ami nagyjából háromszor erősebb volt, mint bármi más, amit eddig kóstolt.
Egyetlen pohár kitartott majdnem ebédig, és elég lendületet adott ahhoz, hogy a
könyvelőkkel és bérszámfejtőkkel foglalkozzon, akiket messze a legunalmasabb
alakoknak tartott a vállalatnál.
– Andrew! – kiáltotta morcosan. Nem akart az üzleti
ügyekkel foglalkozni, amíg kellőképpen élénknek nem érzi magát, ellenkező
esetben könnyedén elsiklott volna valami felett. Márpedig azóta, hogy elkapott
egy ipari kémet és kirúgta az egyik könyvelőjét, mert megpróbált sikkasztani,
fokozattan oda kellett figyelnie. – Hol
a jó égben vagy már?!
– Egy pillanat… – Néhány másodperc elteltével
csoszogást hallott, majd megpillantotta Andrewt, aki előlépett a szomszédos
helyiségből. Egy fényképet szorongatott, arcára bánat és kétségbeesés furcsa
keveréke ült ki, miközben az asztalhoz lépett. A fotót a háta mögé rejtette, és
megpróbált mosolyt erőltetni magára, ám csak egy erőtlen, álszent vigyorra
futotta. – Ma reggel érkezett egy üzeneted Mirandától. – Egymás között csak a
keresztnevén szólították a nőt, akivel Andrew akkor került közelebbi
ismertségbe, mikor rányitott a főnökére és Mirandára. Éppen vadul szexeltek az
asztalon, miközben a gemkapcsok és magazinok beterítették a padlót körülöttük.
Andrew pironkodva elnézést kért, Leslie pedig gyorsan eljuttatta a csúcsra
Mirandát, aztán a titkára után eredt, és közölte, ha bárkinek elmondja, mit
látott, kitekeri a nyakát. – Azt üzeni, nem ér rá a héten, valamelyik rokona
súlyosan megbetegedett, és a családja megkérte, legyen velük.
– Kár – sóhajtotta Leslie. – Azt hittem, ez a hét már
a miénk lesz – mondta. Bosszúsan hátrahajtotta a fejét, az ujjai végigsiklottak
az álla mentén. Egyedül azért nem borotválkozott a mai napon, mert tudta,
Miranda megőrül attól, ahogy a borostája a nyakához ér. Mikor legutóbb elbújtak
a férfi lakásának mosókonyhájában, hogy ott kísérletezzenek, Miranda
kifejtette, mi az, ami annyira beindítja Leslie-ben, ő pedig elhatározta,
legalább ennyivel kedveskedik a nőnek. Úgysem volt még Mirandához hasonlóan
szenvedélyes és merész szeretője, aki lényegében bármit megtett, amire kérték,
és állandóan kapható volt egy gyors menetre, még ha a parkban tartózkodtak is. –
Mondta, milyen rokona?
– Nagynénje vagy valami hasonló, nem emlékszem. –
Andrew vállat vont. – Hallgasd vissza az üzenetet, ha ennyire érdekel.
– Annyira nem fontos – közölte Leslie. – Csak utálom
egyedül tölteni a hétvégéim. Legfeljebb arra a két napra keresek valaki mást. –
Reszelősen elnevette magát. Most jónak tűnt ez a megoldás, ám ha Mirandát kapta
volna el egy másik férfivel, alighanem megölte volna a féltékenység. Vagy éppen
annyira megvadított volna a nő hűtlensége, hogy addig kínozza, amíg minden
csontja össze nem tör a gyönyörtől, és az utolsó név, ami elhagyja az ajkait,
az övé lesz. – Más hírek? Hol a kávém?
– Sajnálom – hebegte Andrew. – Elfelejtettem
elkészíteni.
– Hogy lehet azt elfelejteni? – mérgelődött Leslie. –
Már hónapok óta ezzel indítod a reggeled. Bejössz, lerakod az újságod, és
elkészíted a kávém. Ezért fizetlek, nem?
– De… – hebegte Andrew bizonytalanul. Tovább
szorongatta a képet a háta mögött, aztán sóhajtott. – Mindjárt pótolom.
– Jól teszed – vágta rá Leslie. – Kezdd az újsággal.
Semmit nem tudok magammal kezdeni, ha reggel nincs mit olvasnom.
– Azonnal… – ígérte Andrew. Leslie-nek feltűnt,
mennyire furcsán viselkedik a titkára ma reggel. Tudta, hogy Andrew időnként
képes kibillenni az egyensúlyából, és bár a feladatait olyankor is ellátta, nem
lehetett hozzászólni, mert minden egyes mondat után összerezzent, és ha megérintették,
úgy ugrott fel a székről, mintha belecsíptek volna. Leslie biztosra vette, ha
megkérdezné Andrewtól a nevét, a férfi jelen pillanatban azt sem tudná megmondani,
vagy rendesen lebetűzni. Holott állítása szerint kiskorában így is hónapokba
telt, mire megtanulta, hogy a „Merritt”-ben két r és két t van.
Leslie
mérgesen várta, hogy Andrew behozza a lemaradását. A titkár kisietett a
szobából, majd kisvártatva néhány pénzügyi magazinnal tért vissza. Sűrűn
hajlongva Leslie elé tette őket, úgy viselkedett, mint egy alázatos japán, aki
attól fél, rászabadul egy jakuzaklán. Leslie elhúzta a száját. Tekintete Andrew
kezére tévedt, amit még mindig a háta mögött tartott, aztán sóhajtott.
– Mit dugdosol már megint?
– Semmit… – válaszolta Andrew elhaló hangon, ám ahogy
megfordult, elővillant egy fából készült képkeret szegélye. Leslie felemelte a
Financial Times legújabb számát, aztán leeresztette, mikor látta, Leslie csak
bajlódik a kávéfőzővel, mivel egy kézzel alig tudta bekapcsolni.
– Tedd már le azt a vackot! – förmedt a titkárára. –
Így csak szerencsétlenkedsz.
– Hogyne… – Andrew rögtön engedelmeskedett. A pultra
fektette a fényképet, aztán gyorsan feltöltötte a kávéfőzőt, ám ahogy végzett,
újból felkapta a fotót. Most már nem is próbálta Leslie előtt titkolni, mit
tart a kezében, helyette undorral vegyes szomorúsággal bámulta a fényképet. Az
ujjait végighúzta a képkereten, folyamatosan sóhajtozott, a viselkedése
leginkább egy kivégzésre készülő emberére hasonlított. Leslie összehajtogatta
az újságot, aztán az ölébe ejtette, miközben mérgesen a titkárára bámult.
– Már megint rajta merengsz?
– Ma vagyunk négy éve együtt – felelte Andrew. – Ez…
sok idő.
– Az – ismerte be Leslie. Ő nem is emlékezett, akadt-e
egyetlen nő is, aki négy évig húzta mellette. A legtöbben egy-másfél év
elteltével leléptek, mert az összes szexuális fantáziájuk megvalósították
együtt, és amikor mélyebb érzelmekre került volna sor, rádöbbentek, Leslie
jobban kedveli a függetlenséget, mint a tartós kapcsolatokat. – Megpróbálhatnál
legalább egy kicsit örülni neki.
– De ez nem olyan könnyű! – fakadt ki Andrew. – Főleg
ha elmúlik a bizalom.
– Ha elmúlik a bizalom, akkor meg nincs értelme egy
kapcsolatnak. – Leslie viccesnek tartotta, hogy éppen ő beszél a
párkapcsolatokról, mikor világéletében képtelen volt kialakítani egy normálist.
Pedig tudta, ezekben a körökben az a szokás, hogy a vezérigazgatók, amint
felhalmoznak egy kis vagyont, megnősülnek, aztán kiadják a feleségüknek, hogy
szüljenek fiúgyerekeket. A legtöbb társasági összejövetelen illetlenségnek
számított, ha valaki a felesége nélkül jelent meg, ezért Leslie számtalanszor
eljátszott már a gondolattal, hogy minden üzleti vacsorára kibérel magának egy
escortlányt. Akkor legalább folyton ugyanazzal a nővel látták volna. – Döntened
kellene, hogy mit akarsz.
– Fogalmam sincs róla – sóhajtotta Andrew. – Ez az
egész annyira… kusza és átláthatatlan. Mást mond a szívem és mást az eszem, és
az egészben az a legrosszabb, hogy mindkettőnek igaza van. Meg fogok őrülni.
– Egy kicsit mintha máris bekattantál volna – közölte
Leslie fagyosan. – Nézd, elismerem, hogy senkinek sem könnyű, de ha nem hagyod
abba ezt a nyavalygást, csak te csavarodsz be tőle. Arra meg kinek lenne
szüksége? Te elveszted az állásod, én meg a titkárom. Higgadj le.
– Ez nem nyavalygás! – csattant fel Andrew. Remegni
kezdtek a kezei, majdnem kiejtette a kezéből a fényképet, de az utolsó
pillanatban sikerült elkapnia, mielőtt a földre zuhant volna. – Te honnan
tudhatnád? Sose voltál szerelmes!
– Ez nem igaz – csitította Leslie a titkárát. – Az
viszont igen, hogy kicsit máshogy élem meg ezeket az érzelmeket.
– Nincs szíved.
– Na jó! – Leslie az asztalra csapott az öklével, a
kiskanál megrezzent a tegnap óta ott felejtett bögrében. – Nem akartam ennyire
drasztikus lenni, de rákényszerítesz. – Hatásszünetet tartott. – Nem fogok
beleszólni a magánéletedbe, viszont ha még egyszer kijelentesz bármi ehhez
hasonlót, mint az előbb, repülni fogsz – sziszegte. Fenyegetően megvillant a
szeme, Andrew megrémült a gyilkos indulattól, ami a férfi tekintetében
csillogott. Szinte érezte, hogy ujjak fonódnak a nyaka köré, aztán térdre
kényszerítik, miközben lassan minden levegő kiszökik a tüdejéből, és könnyek
csorognak végig az arcán. – Megértetted?
– Meg – nyögte Andrew döbbenten. Eldobta a fényképet,
majd kihúzta magát, és vett néhány mély lélegzetet. – Azt hiszem.
– Tökéletes – válaszolta Leslie. Halványan
elmosolyodott, mosolya egészen őszintének tűnt, ám Andrew nem tudta elfelejteni
a dühödt arckifejezést, amit az előbb látott. – Akkor lennél olyan kedves, és
idehoznád a kávémat? Kezdek álmos lenni nélküle.
– Hogyne. – Andrew kiöntötte a sűrű, barna italt egy
fehér csészébe, aztán beledobott két kockacukrot. Nem akart több balhét, félt a
következményektől. Egy kiskanalat ejtett a pohárba, majd megkavarta a kávét. –
Azonnal… ahogy óhajtod.
