Nyolcadik fejezet

Leslie imádott arra érkezni reggel, hogy a frissen készült kávé gőzölög az asztalán, az aktuális újságokat pedig legyezőformában szétterítették, és hagyták, válasszon közülük. Andrew általában lelkesen ellátta a feladatot, főleg mivel beígértek neki némi pluszpénzt, ha félórával korábban bejár és mindent elrendez, mire a főnöke is befut, csakhogy mikor Leslie felakasztotta a kabátját, és üres asztalára nézett, rádöbbent, titkára a mai napon elhanyagolta a kirótt kötelességét. Bosszúsan megvakarta a fülét, miközben a székéhez ballagott, és lerogyott rá. A tegnapi pénzügyi jelentéseken kívül, amiket bekért az utolsó pillanatban, semmi mást nem talált az asztalán. Fújt egyet, majd elkedvetlenedve félretolta a jelentéseket. Nem érezte magát jól a reggeli kávé nélkül, mostanában annyira rászokott, hogy ha nem jutott hozzá a reggeli koffeinadagjához, képtelen volt egyenesen tartani a fejét. Arról nem is beszélve, néhány napja milyen különleges aromájú, brazil italt szerzett be, ami nagyjából háromszor erősebb volt, mint bármi más, amit eddig kóstolt. Egyetlen pohár kitartott majdnem ebédig, és elég lendületet adott ahhoz, hogy a könyvelőkkel és bérszámfejtőkkel foglalkozzon, akiket messze a legunalmasabb alakoknak tartott a vállalatnál.

– Andrew! – kiáltotta morcosan. Nem akart az üzleti ügyekkel foglalkozni, amíg kellőképpen élénknek nem érzi magát, ellenkező esetben könnyedén elsiklott volna valami felett. Márpedig azóta, hogy elkapott egy ipari kémet és kirúgta az egyik könyvelőjét, mert megpróbált sikkasztani, fokozattan oda kellett figyelnie.  – Hol a jó égben vagy már?!

– Egy pillanat… – Néhány másodperc elteltével csoszogást hallott, majd megpillantotta Andrewt, aki előlépett a szomszédos helyiségből. Egy fényképet szorongatott, arcára bánat és kétségbeesés furcsa keveréke ült ki, miközben az asztalhoz lépett. A fotót a háta mögé rejtette, és megpróbált mosolyt erőltetni magára, ám csak egy erőtlen, álszent vigyorra futotta. – Ma reggel érkezett egy üzeneted Mirandától. – Egymás között csak a keresztnevén szólították a nőt, akivel Andrew akkor került közelebbi ismertségbe, mikor rányitott a főnökére és Mirandára. Éppen vadul szexeltek az asztalon, miközben a gemkapcsok és magazinok beterítették a padlót körülöttük. Andrew pironkodva elnézést kért, Leslie pedig gyorsan eljuttatta a csúcsra Mirandát, aztán a titkára után eredt, és közölte, ha bárkinek elmondja, mit látott, kitekeri a nyakát. – Azt üzeni, nem ér rá a héten, valamelyik rokona súlyosan megbetegedett, és a családja megkérte, legyen velük.

– Kár – sóhajtotta Leslie. – Azt hittem, ez a hét már a miénk lesz – mondta. Bosszúsan hátrahajtotta a fejét, az ujjai végigsiklottak az álla mentén. Egyedül azért nem borotválkozott a mai napon, mert tudta, Miranda megőrül attól, ahogy a borostája a nyakához ér. Mikor legutóbb elbújtak a férfi lakásának mosókonyhájában, hogy ott kísérletezzenek, Miranda kifejtette, mi az, ami annyira beindítja Leslie-ben, ő pedig elhatározta, legalább ennyivel kedveskedik a nőnek. Úgysem volt még Mirandához hasonlóan szenvedélyes és merész szeretője, aki lényegében bármit megtett, amire kérték, és állandóan kapható volt egy gyors menetre, még ha a parkban tartózkodtak is. – Mondta, milyen rokona?

– Nagynénje vagy valami hasonló, nem emlékszem. – Andrew vállat vont. – Hallgasd vissza az üzenetet, ha ennyire érdekel.

– Annyira nem fontos – közölte Leslie. – Csak utálom egyedül tölteni a hétvégéim. Legfeljebb arra a két napra keresek valaki mást. – Reszelősen elnevette magát. Most jónak tűnt ez a megoldás, ám ha Mirandát kapta volna el egy másik férfivel, alighanem megölte volna a féltékenység. Vagy éppen annyira megvadított volna a nő hűtlensége, hogy addig kínozza, amíg minden csontja össze nem tör a gyönyörtől, és az utolsó név, ami elhagyja az ajkait, az övé lesz. – Más hírek? Hol a kávém?

– Sajnálom – hebegte Andrew. – Elfelejtettem elkészíteni.

– Hogy lehet azt elfelejteni? – mérgelődött Leslie. – Már hónapok óta ezzel indítod a reggeled. Bejössz, lerakod az újságod, és elkészíted a kávém. Ezért fizetlek, nem?

– De… – hebegte Andrew bizonytalanul. Tovább szorongatta a képet a háta mögött, aztán sóhajtott. – Mindjárt pótolom.

– Jól teszed – vágta rá Leslie. – Kezdd az újsággal. Semmit nem tudok magammal kezdeni, ha reggel nincs mit olvasnom.

– Azonnal… – ígérte Andrew. Leslie-nek feltűnt, mennyire furcsán viselkedik a titkára ma reggel. Tudta, hogy Andrew időnként képes kibillenni az egyensúlyából, és bár a feladatait olyankor is ellátta, nem lehetett hozzászólni, mert minden egyes mondat után összerezzent, és ha megérintették, úgy ugrott fel a székről, mintha belecsíptek volna. Leslie biztosra vette, ha megkérdezné Andrewtól a nevét, a férfi jelen pillanatban azt sem tudná megmondani, vagy rendesen lebetűzni. Holott állítása szerint kiskorában így is hónapokba telt, mire megtanulta, hogy a „Merritt”-ben két r és két t van.

            Leslie mérgesen várta, hogy Andrew behozza a lemaradását. A titkár kisietett a szobából, majd kisvártatva néhány pénzügyi magazinnal tért vissza. Sűrűn hajlongva Leslie elé tette őket, úgy viselkedett, mint egy alázatos japán, aki attól fél, rászabadul egy jakuzaklán. Leslie elhúzta a száját. Tekintete Andrew kezére tévedt, amit még mindig a háta mögött tartott, aztán sóhajtott.

– Mit dugdosol már megint?

– Semmit… – válaszolta Andrew elhaló hangon, ám ahogy megfordult, elővillant egy fából készült képkeret szegélye. Leslie felemelte a Financial Times legújabb számát, aztán leeresztette, mikor látta, Leslie csak bajlódik a kávéfőzővel, mivel egy kézzel alig tudta bekapcsolni.

– Tedd már le azt a vackot! – förmedt a titkárára. – Így csak szerencsétlenkedsz.

– Hogyne… – Andrew rögtön engedelmeskedett. A pultra fektette a fényképet, aztán gyorsan feltöltötte a kávéfőzőt, ám ahogy végzett, újból felkapta a fotót. Most már nem is próbálta Leslie előtt titkolni, mit tart a kezében, helyette undorral vegyes szomorúsággal bámulta a fényképet. Az ujjait végighúzta a képkereten, folyamatosan sóhajtozott, a viselkedése leginkább egy kivégzésre készülő emberére hasonlított. Leslie összehajtogatta az újságot, aztán az ölébe ejtette, miközben mérgesen a titkárára bámult.

– Már megint rajta merengsz?

– Ma vagyunk négy éve együtt – felelte Andrew. – Ez… sok idő.

– Az – ismerte be Leslie. Ő nem is emlékezett, akadt-e egyetlen nő is, aki négy évig húzta mellette. A legtöbben egy-másfél év elteltével leléptek, mert az összes szexuális fantáziájuk megvalósították együtt, és amikor mélyebb érzelmekre került volna sor, rádöbbentek, Leslie jobban kedveli a függetlenséget, mint a tartós kapcsolatokat. – Megpróbálhatnál legalább egy kicsit örülni neki.

– De ez nem olyan könnyű! – fakadt ki Andrew. – Főleg ha elmúlik a bizalom.

– Ha elmúlik a bizalom, akkor meg nincs értelme egy kapcsolatnak. – Leslie viccesnek tartotta, hogy éppen ő beszél a párkapcsolatokról, mikor világéletében képtelen volt kialakítani egy normálist. Pedig tudta, ezekben a körökben az a szokás, hogy a vezérigazgatók, amint felhalmoznak egy kis vagyont, megnősülnek, aztán kiadják a feleségüknek, hogy szüljenek fiúgyerekeket. A legtöbb társasági összejövetelen illetlenségnek számított, ha valaki a felesége nélkül jelent meg, ezért Leslie számtalanszor eljátszott már a gondolattal, hogy minden üzleti vacsorára kibérel magának egy escortlányt. Akkor legalább folyton ugyanazzal a nővel látták volna. – Döntened kellene, hogy mit akarsz.

– Fogalmam sincs róla – sóhajtotta Andrew. – Ez az egész annyira… kusza és átláthatatlan. Mást mond a szívem és mást az eszem, és az egészben az a legrosszabb, hogy mindkettőnek igaza van. Meg fogok őrülni.

– Egy kicsit mintha máris bekattantál volna – közölte Leslie fagyosan. – Nézd, elismerem, hogy senkinek sem könnyű, de ha nem hagyod abba ezt a nyavalygást, csak te csavarodsz be tőle. Arra meg kinek lenne szüksége? Te elveszted az állásod, én meg a titkárom. Higgadj le.

– Ez nem nyavalygás! – csattant fel Andrew. Remegni kezdtek a kezei, majdnem kiejtette a kezéből a fényképet, de az utolsó pillanatban sikerült elkapnia, mielőtt a földre zuhant volna. – Te honnan tudhatnád? Sose voltál szerelmes!

– Ez nem igaz – csitította Leslie a titkárát. – Az viszont igen, hogy kicsit máshogy élem meg ezeket az érzelmeket.

– Nincs szíved.

– Na jó! – Leslie az asztalra csapott az öklével, a kiskanál megrezzent a tegnap óta ott felejtett bögrében. – Nem akartam ennyire drasztikus lenni, de rákényszerítesz. – Hatásszünetet tartott. – Nem fogok beleszólni a magánéletedbe, viszont ha még egyszer kijelentesz bármi ehhez hasonlót, mint az előbb, repülni fogsz – sziszegte. Fenyegetően megvillant a szeme, Andrew megrémült a gyilkos indulattól, ami a férfi tekintetében csillogott. Szinte érezte, hogy ujjak fonódnak a nyaka köré, aztán térdre kényszerítik, miközben lassan minden levegő kiszökik a tüdejéből, és könnyek csorognak végig az arcán. – Megértetted?

– Meg – nyögte Andrew döbbenten. Eldobta a fényképet, majd kihúzta magát, és vett néhány mély lélegzetet. – Azt hiszem.

– Tökéletes – válaszolta Leslie. Halványan elmosolyodott, mosolya egészen őszintének tűnt, ám Andrew nem tudta elfelejteni a dühödt arckifejezést, amit az előbb látott. – Akkor lennél olyan kedves, és idehoznád a kávémat? Kezdek álmos lenni nélküle.

– Hogyne. – Andrew kiöntötte a sűrű, barna italt egy fehér csészébe, aztán beledobott két kockacukrot. Nem akart több balhét, félt a következményektől. Egy kiskanalat ejtett a pohárba, majd megkavarta a kávét. – Azonnal… ahogy óhajtod.