Hetedik fejezet

            Dana Hersley reszketve rogyott a kanapéra. Az ujjai szorosan egy pohár köré kulcsolódtak, ám annyira remegett a keze, hogy félő volt, még így is kiejti a kezéből. A gin kissé lötyögött benne, miközben óvatosan a szájához emelte, majd belekortyolt. Ez volt a harmadik pohár, amit az elmúlt egy órában elfogyasztott, ezért kellemesen elbódította, de igazából éppen ezért kezdett neki inni. Hiába telt el csaknem másfél hónap Alan halála óta, még mindig nem tudta feldolgozni, hogy a férjét belefojtották egy medencébe, ő pedig itt maradt a két gyerekével – ráadásul pénz nélkül. Tudta, hogy Alant kellene jobban siratnia, ám abba bele tudott törődni, hogy a férjét elvesztette, azonban a férfi végrendelete teljesen megdöbbentette. Természetesen nem várta el, hogy minden pénz rászálljon, de szerette volna, ha legalább annyi örökséghez hozzájut, amennyiből tisztességesen fel tudja nevelni a gyerekeket, és biztosíthatja nagyjából azt az életszínvonalat, amelyet eddig űztek. Egészen az utolsó pillanatig reménykedett, hogy nem fogja elveszíteni a méltóságát valami cafka miatt… Ám egy világ omlott össze benne, mikor megjelent az ügyvédjük, felbontotta a végrendeletet, és közölte, Alan ugyan rájuk hagyta a házat, de a vagyonával valaki mást tisztelt meg: Miranda Grovest. Dana emlékezett, mennyire elképedt, mikor meghallotta, hogy Alan pénze, amit évek hosszú munkájával gyűjtögetett össze egy olyan emberre száll, akit alig ismert. Akkor is ugyanígy nekisimult a fotelnek, a ruháját gyűrögette, és szégyenlősen pislogott az összegyűlt rokonokra. Tudta, mindenki azt gondolja róla, ő is asszisztált ahhoz, hogy ilyen balul üssenek ki a dolgok, ő pedig alig tudta elviselni a szégyent. Lisa és Amber a két lánya közvetlenül mellette üldögélt, és csak tanácstalanul meredtek maguk elé, mert fogalmuk sem volt róla, mi történik, csak azt érezték, hogy megdermed a szobában a levegő. David, az ügyvédjük helyet foglalt az egyik távol eső széken, és úgy várta a reakciót. Kifejezéstelen arca még jobban felbosszantotta Danát, aki legalább egy minimális megértést várt volna a férfitől, ám David a lehető legteljesebben elhatárolódott attól, hogy véleményt nyilvánítson. Továbbra is a kezében szorongatta a papírt, amire Dana csak úgy tudott tekinteni, mint arra az iratra, ami mindenkit egyformán megszégyenít és a kilátástalanság szélére sodor. Mégis mit gondolt Alan, miből fogja fizetni a ház költségeit, ha egyedül marad? Vagy arra alapozott, mire meghal, már felnőnek a gyerekeik, és saját maguk gondoskodnak arról, hogy minden a régiben maradjon?

- Ez… minden? – nyögte kicserepesedett ajkakkal. David még egyszer végigfutotta a végrendeletet, minden második mondatnál halkan hümmögött valamit, aztán bólintott.

- Igen. Mr. Hersley Ms. Grovesra hagyja a vagyonát.

            Másodjára még megsemmisítőbbnek hatott ugyanazt hallani. Dana valósággal belesüllyedt a fotelbe, magában azért fohászkodott, hogy nyíljon meg a föld alatta, és hadd tűnhessen el. Megszorította Amber kezét, miközben lehunyta a szemét, és próbálta lecsillapítani hevesen dobogó szívét. Higgadtnak kellett tűnnie, nem mutathatta, mennyire meglepte Alan végrendelkezése, mert a rokonai egyből kérdőre vonták volna, miért nem látta előre, hogy ez fog történni. Az állítólagos rokonai… Dana családjából már majdnem mindenki meghalt, mikor férjhez ment, úgyhogy az emberek, akik körülvették, nagyrészt Alanhez tartoztak, dacuk és büszkeségük is ezt fejezte ki. Elvárták tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy egy vezérigazgató feleségéhez illik, ám azzal elfelejtettek foglalkozni, ez mennyire nem illik az egyéniségéhez.

- Ez hogyan történhetett? – érdeklődött valaki a tömegből. Dana a könnyein keresztül nem tudta egyértelműen megállapítani, a sógornője vagy valamelyik távoli nagynéni volt, ám a hangjából kicsendülő csalódottságot nehéz volt figyelmen kívül hagyni. – Mégis mi ütött Alanbe?

- Ezt nem tudhatom – közölte David. Danának ökölbe szorult a keze, ettől a higgadtságtól robbanni tudott volna. Annyira megszorította Amber kezét, hogy a kislány felszisszent, és odébb csúszott. Dana sóhajtott. Azt kívánta, bár ne lennének itt a gyerekei, de most már nem küldhette el őket. – Mr. Hersleynek nyilvánvalóan megvolt az oka, hogy így döntött.

- De miért pont a titkárnője? – fakadt ki Dana. – Annyi ember van a világon, miért a titkárnőjére hagy mindent? – Vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát. – Ennek így semmi értelme!

- Ezzel egyetértek – felelte egy alacsony nő, akit Dana szintén nem tudott beazonosítani. – Alan megőrült. Valószínűleg részeg lehetett, amikor kitalálta ezt az agyament ötletet. Nincs épeszű ember, akinek eszébe jutna a titkárnőjére hagyni a vagyonát.

- Ezt kötve hiszem – válaszolta David finoman. Minden tekintet rászegeződött, ő azonban rezzenéstelen arccal tűrte, hogy figyeljék. Alighanem már hozzászokott, hogy az ilyen kijelentéseknél őt bámulják. – Jelen voltam, amikor Mr. Hersley lediktálta a végrendeletét.

- Akkor miért nem közölte vele, mennyire nonszensz, amit kitalált? – A férfi szájából, aki felpattant a puffról, amin eddig üldögélt, fröcsögött a nyál. Néhányan undorodva elhajoltak, Dana viszont megrendülten figyelte, ahogy a férfi megpróbálja érvényesíteni az akaratát. Amber és Lisa rettegve összebújtak, Lisa a nővére vállára hajtotta a fejét, és csendesen sírdogálni kezdett. – Miért nem figyelmeztette, a későbbiekben mekkora botrány kerekedik majd az elképzeléséből?

- Azért, mert az ügyvédje vagyok. – A szobában érezhetően lehűlt a hangulat, David közömbössége pedig csak olaj volt a tűzre. – Nem feladatom megszabni, hogy jól döntött-e vagy sem.

- Vagy úgy… - bosszankodott egy harmadik nő. – Ki ez a Groves pontosan? Hol él? Dolgozik még? Egyáltalán hogy kerül a képbe?

- Miranda Groves Alan beosztottja volt – felelte Dana csendesen. Olyan halkan beszélt, hogy még ő maga sem volt benne biztos, a szavak elhagyták-e az ajkait, vagy csak elképzelte a kimondásukat. – Két évig dolgozott a férjemmel, aztán mikor Alan meghalt, őt is eltávolították. Fogalmam sincs, hol lehet, utoljára az a rendőr, Caden Daniel vagy ki érdeklődött felőle. Felteszem, Groves még mindig itt él a városban, csak már messze elkerüli Alan cégét.

- Nem hiszem el, hogy így át lettünk verve! – mérgelődött Dana sógora. Arca kipirult a dühtől, Dana pedig megadóan sóhajtott. Nem is tudta, mi fájt neki jobban: az, hogy őt ilyen durván megfosztották a méltóságától, vagy az, hogy összezárták néhány pénzéhes hiénával, akiknek egyedül az számított, hogy megkapják a jussuk, ellenkező esetben hatalmas patáliát csaptak. Szeretett volna túllenni ezen az egészen, és az egyik félreeső szobában gyászolni, ahol a rokonainak híre-hamva sincs. – Ez biztosan valami vicc!

- Ez nem vicc – csitította egy nő. Megragadta Dana sógorának ingét, aztán finoman rákényszerítette, hogy üljön vissza. A férfi egykedvűen engedelmeskedett, de egy pillanatra sem titkolta bosszúságát. Dana a kezébe temette a fejét. A könnyei átszivárogtak az ujjai közt, és a ruhájára cseppentek, ő azonban erre ügyet sem vetett. Egyedül azt sajnálta, hogy a lányainak végig kell nézniük ezt a perpatvart, bár ha jól belegondolt, legalább egészen fiatalon megtudták, mi vár rájuk a későbbiekben. - Ha egy Chaplin filmben szerepelnénk, akkor mindenki fekete-fehér ruhákba öltözve pompázna, és a távolban zongora szólna. – Szünetet tartott. – Alan vagy nem számolt a következményekkel vagy szándékosan bosszantani akart minket, még ezt is kinézem belőle. Sosem kedvelt minket különösebben. – Ráncolni kezdte a homlokát. – Te mit gondolsz, Dana?

- Semmit – rebegte Dana megsemmisülten. Nagy nehezen felemelte a fejét, majd végignézett a társaságon, akiknek arca csak döbbenetről és ingerültségről árulkodott. Még csak meg sem próbálták annak a látszatát kelteni, hogy nekik is fáj Alan halála – Dana biztosra vette, hogy ha mindenkire egy többmilliós ingatlant hagyott volna, megállás nélkül krokodilkönnyeket hullatnának. – Mit kellene?

- Úgy látom, nem érted meg, hogy mi forog kockán – válaszolta egy nő felháborodottan. Davidre nézett, az ügyvéd azonban testtartásával jelezte, kivonja magát a beszélgetésből. – Te miből fogsz megélni ezek után?

- Gondolom, visszamegyek dolgozni. – Dana eltorzult arca mutatta, mennyire nincs kedve ezen töprengeni, a rokonai azonban nem hagyták abba az ostorozást. Dana úgy érezte, minden hiba, amit a volt férje elkövetett, rajta csattan, ráadásul ezerszeres erővel, és kínzóan leteríti. – Honnan tudjam? Hagyjatok! Majd… majd kitalálok valamit.

- De jó, hogy te ilyen könnyedén állsz hozzá – felelte Dana sógora gúnyosan. – Akkor is ezt mondanád, amikor elárverezik ezt a házat a fejed felől, te pedig az utcára kerülsz a lányaiddal együtt?

- Ez már rég nem rólunk szól! – kiáltott fel Dana. Meglepődött, milyen élesen csengett a hangja, minden fájdalmát ebbe az egyetlen kiáltásba sűrítette. – Hanem rólatok! Mi meglennénk valahogy, eddig is boldogultunk. De ti… majdnem megőrültök a pénzért. Ez az egyetlen, ami motivál titeket.

- Inkább motiváljon a pénz, semmint vegyék el tőlem, ami nekem jár – sziszegte Dana sógora. – Fogd fel így.

- Amit akarsz – fújta Dana. – Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? Kerítsem elő Grovest, és vonjam felelősségre?

- Akár. – A férfi megrántotta a vállát. – Támadd meg a végrendeletet. Az a pénz a miénk… a tiéd, meg ami nekünk jár. Nem kaphatja meg egy olyan nőszemély, aki mindössze annyiban kötődik Alanhez, hogy reggelenként kávét főzött neki. Ugye? – Gyanakodva David felé fordult. Az ügyvéd továbbra sem szólalt meg, ám a férfi pillantása, amivel majdnem felnyársalták, rávette, hogy beszéljen.

- Nem teregethetem ki az információkat, amiket a kliensem rám bízott. Ebbe pedig beletartozik Mr. Hersley és Ms. Groves viszonya.

- Pedig ő tudja! – csattant fel egy nő. – Maga egészen biztosan tudja, miért hagyott Alan mindent erre a… nőre!

- Támadják meg a végrendeletet, ha arra vágynak – közölte David kimérten. – Ennél többet viszont nem tehetek Önökért. Mr. Hersley a kliensem volt, a titoktartási szerződés pedig kötelez.

            Dana egy utolsó korttyal kiürítette a gines poharat, és ahogy az ital végiggurult a torkán, úgy halványult a semmibe az előző jelenet is. A puffokon üldögélő alakok körvonalai elmosódtak, mígnem végleg eltűntek, és rádöbbent, egyedül van abban a szobában, ahol másfél hónapja ez a gyalázatos esemény megtörtént. Azóta is kitartóan gondolkozott azon, mit kellene tennie, hogy fenntarthassa a házát, és ne adjanak el mindent a feje felől, de egyelőre nem jött rá. A spórolt pénze rohamosan fogyott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátotta, ezért nem maradt, aki takarítson, ő viszont nem tudta magát rászánni, a por egyre vastagabban gyűlt a bútorokon. Ezt egyedül Gloria, a spanyol házvezetőnője rótta fel időnként, de miután Dana nem reagált, ő is abbahagyta. Dana gyanította, hamarosan kénytelen lesz munkába állni, csakhogy teljesen kijött a gyakorlatból, és nem is volt többet húszéves, hogy olyan hamar felfejlődjön. Arról nem is beszélve, aligha keresett volna annyit, mint egykor Alan… Szóval valószínűleg a költözésen is ideje lenne elgondolkodnia. Időnként eljátszott a gondolattal, hogy mint megtört özvegy, elmegy Alan cégéhez, és közli, dolgozni akar, csakhogy azok alapján, amit az új vezérigazgatóról hallott, letett az egészről. Éppen eleget bántották a rokonai, nem hiányzott neki az, hogy még a volt férje munkahelyén is azt kelljen hallgatnia, Alan elkövette az évszázad legnagyobb pénzügyi hibáját.

- Kér még egy italt?

- Köszönöm. – Dana átnyújtotta a poharat Gloriának, aki megfogta a gines üveget, és teletöltötte. Gloria egy másodpercig vonakodott, mielőtt visszaadta volna a poharat, aztán engedett, mikor Dana ujjai könyörgően a kézfejére fonódtak. – Pont erre van szükségem.

- Így is éppen eleget ivott – felelte Gloria csendesen. - Legyen óvatos.

- Te csak ne aggódj miattam – mondta Dana egykedvűen. Hátrahajtotta a fejét, keze bénultan zuhant a teste mellé. A kezén megcsillant a karikagyűrű, még mindig nem vette le, és Gloria gyanította, jó darabig nem is fogja. Dana igazán szerette Alant, sokkal mélyebben és szenvedélyesebben, mint ahogy a férfi tette vele. Gloria biztosra vette, ha Dana halt volna meg, Alan kivárja a kötelező gyászidőszakot, aztán letépi magáról a fekete ruhákat, és egy nála évekkel fiatalabb nő karjaiba veti magát, akinek azt hazudja, a gyász teljesen kiforgatta magából. – Van más dolgod is.

- Asszonyom, amióta eltemettük a férjét, legalább két tucatnyi…

- Ne izgasson, hogy mit csinálok – ismételte Dana bosszúsan. – Tényleg úgy gondolod, hogy meg kellene támadnunk a végrendeletet?

- Nos… Majdnem hat hét eltelt a kihirdetése óta, úgyhogy nem tudom, mennyire aktuális még ez a kérdés… De nem is akarok beleszólni – hadarta Gloria. Mikor a kelleténél gyorsabban beszélt, előjött bájos spanyol akcentusa, amitől az utóbbi időben eltökélten próbált megszabadulni. – A maga dolga. Maga mit gondol?

- Bár tudnám – sóhajtotta Dana. Kiejtette a poharat a kezéből, ami a földre zuhant, majd szilánkokra robbant. Az ital beterítette a szőnyeget, és hatalmas foltot hagyott maga után, ám Danát nem különösebben foglalkoztatta. Felhúzta a lábát maga mellé, és újból sóhajtott, miközben lehunyta a szemét. – Bár tudnám, mi a helyes megoldás.

*

- Szóval milyen embernek tartja Mr. Fullert?

- Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy akaratos – felelte Ian némi töprengés után. A férfi az ölébe fektetett kézzel üldögélt az irodában, és folyamatosan a karóráját bámulta, azt figyelve, hogyan telik az idő. Bár nem tette szóvá, mennyire nem örül neki, hogy őt is bevonják a nyomozásba, a viselkedése elárulta, hogy rendkívül feszeng. Állandóan fészkelődött és a nyakkendőjét igazgatta, miközben a száját harapdálta, abban reménykedve, történik valami csoda, és elmehet. – Eltökélt. Céltudatos. Mindent gondosan eltervez, és meg is valósít, bármibe is kerül neki. És a legkevésbé sem kíméletes. Gyűlöli, ha az útjába állnak. – Ian összekulcsolta az ujjait a gyomra előtt. – Lehet, hogy ezek most negatív jelzőkként hatnak, de egy vezérigazgatónak szüksége van erre a határozottságra, ha szeretné életben tartani a vállalatát. Ha csak egy pillanatra is elkalandozik a figyelme, máris elromolhat valami, és könnyedén kiderülhet, éveken keresztül a semmiért dolgozott.

- Szóval Mr. Fuller éppen ilyen ember volt? – érdeklődött Caden. Anthony irodájában üldögéltek, egymással szemben, az asztal két oldalán. Caden eredetileg azért jött, mert Anthonyvel szeretett volna beszélni, ám miután kiderült, a férfi nincs Dallasban, beérte a titkárával. Ian eleinte egyébként is lelkesen ajánlkozott, hogy segít a nyomozásban, ám izgatottsága csak addig tartott, amíg Caden rá nem parancsolt, hogy foglaljon helyet, és válaszoljon a konferenciával kapcsolatos kérdésekre. Ian szemlátomást imádta a főnökét, úgy rajongott érte, mint ahogy az ostoba tinédzserlányok bálványozzák a kedvenc színészeiket, ám ez ugyanannyira számított előnynek, mint hátránynak. Előny volt, mert gondolkodás nélkül beleegyezett, hogy mindenről beszámol, ami a felettesével kapcsolatos, hátrány mert Caden úgy érezte, Ian bármit megtenne, hogy akár a legkisebb gyanúból is kimossa a főnökét.

            Cadent bólintott. Igyekezett érdeklődést mutatni, és bízott benne, ezzel elrejtheti bosszúságát. Egyáltalán nem örült neki, hogy az elmúlt másfél hónapban alig történt előrelépés az ügyben – kudarcként élte meg, hogy egy helyben toporog, mikor ő mindent megtett azért, hogy Alan gyilkosa előkerüljön. Csakhogy a konferencia résztvevői valószínűleg megneszelték, hogy zaklatni fogja őket, ezért úgy szervezték a beosztásukat, hogy Caden véletlenül se tudjon kapcsolatba lépni velük. Állandóan megbeszéléseken vettek részt, a szomszédos városokba utaztak, Caden pedig egyedül a fejét foghatta, miközben azon töprengett, hogyan cselezhetné ki őket. Aztán néhány hét elteltével az asztalra csapott, és elhatározta, ugyanúgy fog játszani, ahogy vele tették. Többet nem érdekelte, hogy Leslie, Anthony vagy Joan éppen elérhető-e: befurakodott a céghez, és végigkérdezett mindenkit, akinek akár csak a leghalványabb köze is lehetett a gyilkossághoz. Ezzel szinte állandóan megbotránkoztatást váltott ki, és hamarosan kikiáltották, mint a legkevésbé szívélyesen fogadott embert, ám Cadent másodjára nem lehetett eltántorítani a céljától. Ahhoz túlzottan makacs volt, hogy beismerje, vesztett, és az akadémián is arra tanították, inaszakadtáig küzdjön.

            Mellesleg pedig Taylor fenyegette, amennyiben rövidesen nem zárja le az ügyet, kénytelen megvonni a fizetését. Caden gyanította, a főnöke csak tréfálkozik, és igazából ezt nem tenné meg, de attól még jobb volt nem ujjat húzni Taylorral. Ha ő egyszer megbélyegzett valakit, akkor soha többet nem lehetett szabadulni a címkétől, még ha az illető később rá is cáfolt volna.

            Caden egy apró kérdőjelet firkantott jegyzetfüzete aktuális lapjára, aztán Ianre bámult. Igaz, egyetlen fontos esemény történt az elmúlt néhány hétben: kiderült, hogy Alan Mirandára hagyta a vagyonát, a rokonságát pedig csaknem teljes egészében kirekesztette az örökségéből. Miranda egyetlen mondatával sem jelezte, hogy igényt tartana a pénzre, sőt, semmilyen életjelet nem adott magáról, ezért Caden azt is feladatának tekintette, hogy felkutassa a nőt. Szerette volna megtudni, minek köszönhető, hogy Alan több millió dollárt a titkárnőjére hagyott, akivel állítólag csak szigorú munkakapcsolat fűzte össze, csakhogy amióta Mirandát kirakták a vállalattól, egyszerűen eltűnt. A szomszédjai sem tudták megmondani, hová mehetett. Egy férfi, aki közvetlenül Miranda mellett élt, azt mondta, időnként megjelent, hogy elvigyen ezt-azt a lakásából, ezenkívül rendszeresen fizette a bérleti díjat, de hetek óta senki nem beszélt vele. Caden szinte biztos volt benne, hogy a nő valami rosszban sántikál, és nem tudta legyőzni az egyre növekvő rossz érzését, hogy erről nagyrészt azok a papírok tehetnek, amiket Miranda annak idején ellopott tőle a kihallgatás végén. Azóta sem találta meg őket, Taylor előtt pedig továbbra is mélyen hallgatott a Mirandával közös afférjáról, és az azt követő „balesetről”. Taylor kitekerte volna a nyakát, ha megneszeli, ez egyszer a farkát követte. 

- Hogy tessék?

            Caden felkapta a fejét. Rájött egy kicsit túlzottan is a gondolataiba merült, és közben alighanem összefüggéstelenül dünnyögött. Bátortalanul elmosolyodott, aztán megszorította a jegyzettömbjét, mintha ezzel akarná mutatni, mennyire komolyan veszi a munkáját.

- Elnézést… - hebegte. – Ott tartottunk, hogy azt állította, Mr. Fuller kíméletlen és erőszakos ember volt, mint amilyennek egy vezérigazgatónak lennie kell.

- Na igen… - válaszolta Ian. Megértette, hogy kicsit túllőtt a célon ezzel a jellemzéssel, de a szavait már nem tudta visszaszívni. – Erőszakosnak éppen nem mondanám. Fizikai erőszakot sosem alkalmazott.

- Kivéve ha mondjuk ő végzett Mr. Hersleyvel, nem igaz? – érdeklődött Caden. Gúnyosan elvigyorodott, mire Ian összerezzent. Összébb húzta magát, és vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát.

- Nézze… ami a gyilkosságot illeti…

- Nem feltétlenül Mr. Fuller követte el, nem igaz? – Caden tudta, az Ianhez hasonló alakokat sarokba kell szorítani, és akkor talán elmondják az igazat, ellenkező esetben képesek annyira védeni a kiszemeltjeiket, hogy az a beszámolóik rovására megy. – Lehetett akár maga is. Ugyanúgy jelen volt a konferencián, és természetesen nem tud alibit szolgáltatni.

            Ian homlokán megjelent néhány kövér izzadságcsepp. Megragadta a nyakkendőjét, és idegesen játszani kezdett vele, mintha szorongatná a torkát.

- Már mondtam, hogy kint voltam a teraszon, és dohányoztam.

- Amit senki nem tud igazolni – közölte Caden színtelen hangon. – Mr. Hersley zsebében is találtunk egy öngyújtót és egy doboz cigarettát, ami arra utal, ő is rá akart gyújtani, csakhogy odáig már nem jutott el. Miért?

- Honnan tudjam? – csattant fel Ian. – Rossz irányba indult el, eltévesztette a teraszt, meg akarta szegni a szabályokat, és bebizonyítani, neki senki nem mondhatja meg, hol és mikor dohányozzon… Nézze, nem ismertem annyira Mr. Hersleyt, hogy tudjam, mi motiválja ehhez hasonló esetekben. Különösebben sosem volt dolgom vele, még csak nem is egy városban élünk… azaz éltünk… Mindegy, érti. – Ian legyintett.

- Ez azt jelentette, hogy az amarillói konferencián találkoztak először?

            Ian néhány másodpercig hezitált, mielőtt válaszolt volna.

- Igen.

- Egészen biztos ebben? – Caden mindhárom szót alaposan megnyomta, mintegy figyelmeztetésként, hogy Ian jobban teszi, ha igaza mond.

- Nem nekem voltak múltbeli konfliktusaim vele. Figyeljen, akármennyire megbecsülnek is, attól még maradok Mr. Fuller személyi asszisztense. Nem én tartom kapcsolatot az államban szétszórtan élő papíripari nagyvállalatok igazgatójával, csak kisegítő szerepem van – én intézem a papírmunkákat és hasonlókat.

- És szerepelt valaha a papírok között valaha Mr. Hersley neve?

- Abbahagyhatnánk ezt? – kérdezte Ian morcosan. – Nem látja, hogy semerre nem haladunk, mert mindenféleképpen rám akarja húzni, hogy a múltban valaha, valahol összefutottam Mr. Hersleyvel, ez pedig elég indokot ad arra, hogy meggyilkoljam? – Összehúzta a szemöldökét. - Nem vagyok haragtartó, uram. És sokadjára is elismétlem, hogy nekem semmi közöm Mr. Hersleyhez.

- Jó, akkor térjünk vissza a konferenciára – felelte Caden. Azt mindig gyanúsnak találta, ha valaki ennyire határozottan tiltakozik az ellen, hogy belekeverjék egy bűnügybe, de úgy döntött, megvárja, amíg kissé lecsillapodnak a kedélyek. Azzal sem lett volna sokkal előrébb, ha addig hergeli Iant, amíg a férfi megmakacsolja magát, és többet egy szót sem szól. – Mikor látta utoljára Mr. Hersleyt?

- Talán az esti partin – felelte Ian töprengve. – Igaz, annyian voltunk, hogy lehet, csak én emlékszem rosszul. De mintha ott lett volna a tömegben, egy poharat szorongatott a kezében, és egy magas, barna hajú férfivel beszélgetett. Nevetgéltek, aztán a férfi mondott neki valamit, mire Mr. Hersley duzzogva elvonult.

- Értem. Ha ez igaz, akkor Mr. Hersleyt Leslie Dawsonnal látta, aki egy houstoni kollégája. – Caden örült neki, legalább Leslie ebben az egyben nem hazudott, és valóban összefutott Alannel a konferencia búcsúbuliján. – A téma pedig, amiről beszélgettek, a nők. Mr. Hersley azért hagyta magára Mr. Dawsont, meg javasolták, hogy foglalkozzon többet a feleségével.

- Vagy úgy… - morogta Ian. Kinyújtotta a lábát, és majdnem bokán rúgta Cadent. – Igen, ez a feleség-kérdés mindig is elég sarkalatos volt. Mindenki azt hiszi, ezek a házasságok olyan fényesek és a mai napig ugyanaz a szenvedély dúl a felek között, mint régen, aztán meglepődnek, mikor kiderül, ennek a fele sem igaz.

- Mire gondol? – érdeklődött Caden. Odébb tolta Ian lábát, miközben megpörgette a tollat a kezében.

- Ezeknek a házasságoknak a nagy része nem a puszta szerelemből köttetik – válaszolta Ian egykedvűen. – Ha tudni akarja, Anthony… Mr. Fuller – korrigált gyorsan. – Szóval ő sem egyedül szerelemből házasodott, és feltételezem, Mr. Hersleynél is az játszott közbe, hogy akadjon valaki, akinek továbbadhatja az örökséget, tisztességes életet él, és szül neki néhány gyereket, aki majd átveszi a vállalatot. – Ian széttárta a karját. – Tulajdonképpen ez is egyféle üzlet. A férfi megígéri a nőnek, hogy eltartja, a nő megígéri a férfinak, hogy neveli a gyerekeket. És mindenki jól jár.

- A mostani helyzetre talán nem ez érvényes – válaszolta Caden. Egy kissé meglepte, hogy ezekre a vállalkozókra ugyanaz jellemző, mint a felső tízezer legtöbb tagjára, de ez mindenesetre megmagyarázta, Alan miért nem engedte, hogy Dana az üzlet közelébe férkőzzön. Ahogy Dana is mondta annak idején, a vállalat ügyeit a saját privilégiumának tartotta, és rosszul tűrte volna, ha bárki is beleavatkozik. És Leslie is a titkárát bízta meg azzal, hogy válaszoljon az akadékoskodó barátnők kérdéseire, ahelyett, hogy maga világosította fel őket – a nagy különbség annyi volt, hogy Leslie egyelőre nem nősült meg, és ahogy most kinézett a helyzet, Caden biztosra vette, hogy nem is fog. Egy korbáccsal rohangáló, izmos és jóképű vállalkozó számára az elköteleződés maga lenne az öngyilkosság. – Ugyanis pár hete megtalálták Mr. Hersley végrendeletét, és kiderült, hogy a házán kívül mindent a titkárnőjére hagyott.

            Iannek a homlokára szaladt a szemöldöke. 

- Merész húzás. Nagyot bukhat vele.

- Azt hiszem, Mr. Hersleynek már mindegy – vágta rá Caden keményen. – Viszont ha már itt tartunk, nem hallott egy bizonyos Miranda Grovesról? Mr. Hersley végrendeletének örököse, de másfél hónapja képtelenség elérni, mert egyszerűen mintha felszívódott volna.

- A neve ismerős, de arcot nem tudnék társítani hozzá – vonta meg a vállát Ian. – Sajnálom.

- Mindegy, sokat nem tehetünk – jelentette ki Caden fanyarul. Előhúzott egy névjegykártyát, majd Ian kezébe nyomta, aki vonakodva vette el, és csúsztatta az ingzsebébe. – Köszönöm a segítséget. Ha bármi eszébe jut az üggyel kapcsolatban, ezeken az elérhetőségeken megtalál, és én is megkeresem, amennyiben további kérdéseim merülnének fel. Megkérem, hogy egyelőre ne hagyja el a várost.

- Nos, ezt nem tudom ígérni, mert a főnököm elég mozgékony életmódot él – válaszolta Ian. Caden biztosra vette, hogy erősen túloz, és csak őt akarja leszerelni, de ezt már szinte természetesnek gondolta azok után, hogy másfél hónapot rohangált a többi vezérigazgató után.

- Oké. – Caden nyelt egyet. – Mikor is érkezik vissza Mr. Fuller pontosan? Vele is beszélni szeretnék, amint elérhetővé válik.

- Ha ezt tudnám, nem engem vallatott volna néhány perce – közölte Ian fagyosan. – Elvileg már egy napja itt kellene lennie, legutoljára csak annyit mondott, hogy késik kicsit, ezért az aligazgatóra bízza a vállalatot addig.

            Caden bólintott. Némi töprengés után elővett egy újabb névjegykártyát, majd Ian kezébe nyomta.

- Hagyok a főnökének is egyet, tegye az asztalára. Szeretném, ha Mr. Fuller megkeresne, mikor tudunk váltani néhány szót. Az ügy szempontjából rendkívül fontos lenne.

- Átadom. – Ian elhúzta a száját. Hanyagul az íróasztalra dobta a névjegykártyát, ami csakhamar elvegyült a több tucatnyi papír között, amit ott felejtettek. Caden megrázta a fejét. Nem is tudta, miért számított barátságosabb fogadtatásra, akármennyire küzdött is ellene, ő vált a pitiáner, mitugrász zsaruvá, aki mindenkit felkeres, és megpróbálja kifacsarni belőle az adatokat. Feltehetőleg úgy gondolták, ez a bosszúja, amiért hat hétig kitértek előle. – Örvendtem a találkozásnak. Viszontlátásra.

- Viszlát – búcsúzott Caden minden különösebb lelkesedés nélkül. Sarkon fordult, aztán kisétált, az ajtót hangosan becsapta a háta mögött. Ian megvárta, amíg elhalkulnak a távozó lépések a folyosón, majd az asztal mögé sietett, és helyet foglalt a bordószínű, görgős székben. Előkapta az érintőképernyős HTC telefonját, és kikereste Anthony számát, és felcsörgette. Ujjai türelmetlenül doboltak az asztalon, miközben arra várt, hogy a főnöke válaszoljon, azonban az ötödik csörgés után csak a hangposta kapcsolt be.

„Üdvözlöm, itt Anthony Fuller. Éppen nem vagyok…”

            Ian izgatottan fészkelődve hallgatta végig az üzenetet, és felsóhajtott megkönnyebbülésében, mikor felhangzott az apró csipogás, jelezve, beszélhet.

- Helló – indított egykedvűen. – Először is ideje lenne végre visszaérned, mielőtt kitör a komplett káosz. Másrészt pedig… Itt járt a rendőrség. Szerintem tudják, mire készültünk.