Hetedik fejezet

            Dana Hersley reszketve rogyott a kanapéra. Az ujjai szorosan egy pohár köré kulcsolódtak, ám annyira remegett a keze, hogy félő volt, még így is kiejti a kezéből. A gin kissé lötyögött benne, miközben óvatosan a szájához emelte, majd belekortyolt. Ez volt a harmadik pohár, amit az elmúlt egy órában elfogyasztott, ezért kellemesen elbódította, de igazából éppen ezért kezdett neki inni. Hiába telt el csaknem másfél hónap Alan halála óta, még mindig nem tudta feldolgozni, hogy a férjét belefojtották egy medencébe, ő pedig itt maradt a két gyerekével – ráadásul pénz nélkül. Tudta, hogy Alant kellene jobban siratnia, ám abba bele tudott törődni, hogy a férjét elvesztette, azonban a férfi végrendelete teljesen megdöbbentette. Természetesen nem várta el, hogy minden pénz rászálljon, de szerette volna, ha legalább annyi örökséghez hozzájut, amennyiből tisztességesen fel tudja nevelni a gyerekeket, és biztosíthatja nagyjából azt az életszínvonalat, amelyet eddig űztek. Egészen az utolsó pillanatig reménykedett, hogy nem fogja elveszíteni a méltóságát valami cafka miatt… Ám egy világ omlott össze benne, mikor megjelent az ügyvédjük, felbontotta a végrendeletet, és közölte, Alan ugyan rájuk hagyta a házat, de a vagyonával valaki mást tisztelt meg: Miranda Grovest. Dana emlékezett, mennyire elképedt, mikor meghallotta, hogy Alan pénze, amit évek hosszú munkájával gyűjtögetett össze egy olyan emberre száll, akit alig ismert. Akkor is ugyanígy nekisimult a fotelnek, a ruháját gyűrögette, és szégyenlősen pislogott az összegyűlt rokonokra. Tudta, mindenki azt gondolja róla, ő is asszisztált ahhoz, hogy ilyen balul üssenek ki a dolgok, ő pedig alig tudta elviselni a szégyent. Lisa és Amber a két lánya közvetlenül mellette üldögélt, és csak tanácstalanul meredtek maguk elé, mert fogalmuk sem volt róla, mi történik, csak azt érezték, hogy megdermed a szobában a levegő. David, az ügyvédjük helyet foglalt az egyik távol eső széken, és úgy várta a reakciót. Kifejezéstelen arca még jobban felbosszantotta Danát, aki legalább egy minimális megértést várt volna a férfitől, ám David a lehető legteljesebben elhatárolódott attól, hogy véleményt nyilvánítson. Továbbra is a kezében szorongatta a papírt, amire Dana csak úgy tudott tekinteni, mint arra az iratra, ami mindenkit egyformán megszégyenít és a kilátástalanság szélére sodor. Mégis mit gondolt Alan, miből fogja fizetni a ház költségeit, ha egyedül marad? Vagy arra alapozott, mire meghal, már felnőnek a gyerekeik, és saját maguk gondoskodnak arról, hogy minden a régiben maradjon?

- Ez… minden? – nyögte kicserepesedett ajkakkal. David még egyszer végigfutotta a végrendeletet, minden második mondatnál halkan hümmögött valamit, aztán bólintott.

- Igen. Mr. Hersley Ms. Grovesra hagyja a vagyonát.

            Másodjára még megsemmisítőbbnek hatott ugyanazt hallani. Dana valósággal belesüllyedt a fotelbe, magában azért fohászkodott, hogy nyíljon meg a föld alatta, és hadd tűnhessen el. Megszorította Amber kezét, miközben lehunyta a szemét, és próbálta lecsillapítani hevesen dobogó szívét. Higgadtnak kellett tűnnie, nem mutathatta, mennyire meglepte Alan végrendelkezése, mert a rokonai egyből kérdőre vonták volna, miért nem látta előre, hogy ez fog történni. Az állítólagos rokonai… Dana családjából már majdnem mindenki meghalt, mikor férjhez ment, úgyhogy az emberek, akik körülvették, nagyrészt Alanhez tartoztak, dacuk és büszkeségük is ezt fejezte ki. Elvárták tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy egy vezérigazgató feleségéhez illik, ám azzal elfelejtettek foglalkozni, ez mennyire nem illik az egyéniségéhez.

- Ez hogyan történhetett? – érdeklődött valaki a tömegből. Dana a könnyein keresztül nem tudta egyértelműen megállapítani, a sógornője vagy valamelyik távoli nagynéni volt, ám a hangjából kicsendülő csalódottságot nehéz volt figyelmen kívül hagyni. – Mégis mi ütött Alanbe?

- Ezt nem tudhatom – közölte David. Danának ökölbe szorult a keze, ettől a higgadtságtól robbanni tudott volna. Annyira megszorította Amber kezét, hogy a kislány felszisszent, és odébb csúszott. Dana sóhajtott. Azt kívánta, bár ne lennének itt a gyerekei, de most már nem küldhette el őket. – Mr. Hersleynek nyilvánvalóan megvolt az oka, hogy így döntött.

- De miért pont a titkárnője? – fakadt ki Dana. – Annyi ember van a világon, miért a titkárnőjére hagy mindent? – Vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát. – Ennek így semmi értelme!

- Ezzel egyetértek – felelte egy alacsony nő, akit Dana szintén nem tudott beazonosítani. – Alan megőrült. Valószínűleg részeg lehetett, amikor kitalálta ezt az agyament ötletet. Nincs épeszű ember, akinek eszébe jutna a titkárnőjére hagyni a vagyonát.

- Ezt kötve hiszem – válaszolta David finoman. Minden tekintet rászegeződött, ő azonban rezzenéstelen arccal tűrte, hogy figyeljék. Alighanem már hozzászokott, hogy az ilyen kijelentéseknél őt bámulják. – Jelen voltam, amikor Mr. Hersley lediktálta a végrendeletét.

- Akkor miért nem közölte vele, mennyire nonszensz, amit kitalált? – A férfi szájából, aki felpattant a puffról, amin eddig üldögélt, fröcsögött a nyál. Néhányan undorodva elhajoltak, Dana viszont megrendülten figyelte, ahogy a férfi megpróbálja érvényesíteni az akaratát. Amber és Lisa rettegve összebújtak, Lisa a nővére vállára hajtotta a fejét, és csendesen sírdogálni kezdett. – Miért nem figyelmeztette, a későbbiekben mekkora botrány kerekedik majd az elképzeléséből?

- Azért, mert az ügyvédje vagyok. – A szobában érezhetően lehűlt a hangulat, David közömbössége pedig csak olaj volt a tűzre. – Nem feladatom megszabni, hogy jól döntött-e vagy sem.

- Vagy úgy… - bosszankodott egy harmadik nő. – Ki ez a Groves pontosan? Hol él? Dolgozik még? Egyáltalán hogy kerül a képbe?

- Miranda Groves Alan beosztottja volt – felelte Dana csendesen. Olyan halkan beszélt, hogy még ő maga sem volt benne biztos, a szavak elhagyták-e az ajkait, vagy csak elképzelte a kimondásukat. – Két évig dolgozott a férjemmel, aztán mikor Alan meghalt, őt is eltávolították. Fogalmam sincs, hol lehet, utoljára az a rendőr, Caden Daniel vagy ki érdeklődött felőle. Felteszem, Groves még mindig itt él a városban, csak már messze elkerüli Alan cégét.

- Nem hiszem el, hogy így át lettünk verve! – mérgelődött Dana sógora. Arca kipirult a dühtől, Dana pedig megadóan sóhajtott. Nem is tudta, mi fájt neki jobban: az, hogy őt ilyen durván megfosztották a méltóságától, vagy az, hogy összezárták néhány pénzéhes hiénával, akiknek egyedül az számított, hogy megkapják a jussuk, ellenkező esetben hatalmas patáliát csaptak. Szeretett volna túllenni ezen az egészen, és az egyik félreeső szobában gyászolni, ahol a rokonainak híre-hamva sincs. – Ez biztosan valami vicc!

- Ez nem vicc – csitította egy nő. Megragadta Dana sógorának ingét, aztán finoman rákényszerítette, hogy üljön vissza. A férfi egykedvűen engedelmeskedett, de egy pillanatra sem titkolta bosszúságát. Dana a kezébe temette a fejét. A könnyei átszivárogtak az ujjai közt, és a ruhájára cseppentek, ő azonban erre ügyet sem vetett. Egyedül azt sajnálta, hogy a lányainak végig kell nézniük ezt a perpatvart, bár ha jól belegondolt, legalább egészen fiatalon megtudták, mi vár rájuk a későbbiekben. - Ha egy Chaplin filmben szerepelnénk, akkor mindenki fekete-fehér ruhákba öltözve pompázna, és a távolban zongora szólna. – Szünetet tartott. – Alan vagy nem számolt a következményekkel vagy szándékosan bosszantani akart minket, még ezt is kinézem belőle. Sosem kedvelt minket különösebben. – Ráncolni kezdte a homlokát. – Te mit gondolsz, Dana?

- Semmit – rebegte Dana megsemmisülten. Nagy nehezen felemelte a fejét, majd végignézett a társaságon, akiknek arca csak döbbenetről és ingerültségről árulkodott. Még csak meg sem próbálták annak a látszatát kelteni, hogy nekik is fáj Alan halála – Dana biztosra vette, hogy ha mindenkire egy többmilliós ingatlant hagyott volna, megállás nélkül krokodilkönnyeket hullatnának. – Mit kellene?

- Úgy látom, nem érted meg, hogy mi forog kockán – válaszolta egy nő felháborodottan. Davidre nézett, az ügyvéd azonban testtartásával jelezte, kivonja magát a beszélgetésből. – Te miből fogsz megélni ezek után?

- Gondolom, visszamegyek dolgozni. – Dana eltorzult arca mutatta, mennyire nincs kedve ezen töprengeni, a rokonai azonban nem hagyták abba az ostorozást. Dana úgy érezte, minden hiba, amit a volt férje elkövetett, rajta csattan, ráadásul ezerszeres erővel, és kínzóan leteríti. – Honnan tudjam? Hagyjatok! Majd… majd kitalálok valamit.

- De jó, hogy te ilyen könnyedén állsz hozzá – felelte Dana sógora gúnyosan. – Akkor is ezt mondanád, amikor elárverezik ezt a házat a fejed felől, te pedig az utcára kerülsz a lányaiddal együtt?

- Ez már rég nem rólunk szól! – kiáltott fel Dana. Meglepődött, milyen élesen csengett a hangja, minden fájdalmát ebbe az egyetlen kiáltásba sűrítette. – Hanem rólatok! Mi meglennénk valahogy, eddig is boldogultunk. De ti… majdnem megőrültök a pénzért. Ez az egyetlen, ami motivál titeket.

- Inkább motiváljon a pénz, semmint vegyék el tőlem, ami nekem jár – sziszegte Dana sógora. – Fogd fel így.

- Amit akarsz – fújta Dana. – Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? Kerítsem elő Grovest, és vonjam felelősségre?

- Akár. – A férfi megrántotta a vállát. – Támadd meg a végrendeletet. Az a pénz a miénk… a tiéd, meg ami nekünk jár. Nem kaphatja meg egy olyan nőszemély, aki mindössze annyiban kötődik Alanhez, hogy reggelenként kávét főzött neki. Ugye? – Gyanakodva David felé fordult. Az ügyvéd továbbra sem szólalt meg, ám a férfi pillantása, amivel majdnem felnyársalták, rávette, hogy beszéljen.

- Nem teregethetem ki az információkat, amiket a kliensem rám bízott. Ebbe pedig beletartozik Mr. Hersley és Ms. Groves viszonya.

- Pedig ő tudja! – csattant fel egy nő. – Maga egészen biztosan tudja, miért hagyott Alan mindent erre a… nőre!

- Támadják meg a végrendeletet, ha arra vágynak – közölte David kimérten. – Ennél többet viszont nem tehetek Önökért. Mr. Hersley a kliensem volt, a titoktartási szerződés pedig kötelez.

            Dana egy utolsó korttyal kiürítette a gines poharat, és ahogy az ital végiggurult a torkán, úgy halványult a semmibe az előző jelenet is. A puffokon üldögélő alakok körvonalai elmosódtak, mígnem végleg eltűntek, és rádöbbent, egyedül van abban a szobában, ahol másfél hónapja ez a gyalázatos esemény megtörtént. Azóta is kitartóan gondolkozott azon, mit kellene tennie, hogy fenntarthassa a házát, és ne adjanak el mindent a feje felől, de egyelőre nem jött rá. A spórolt pénze rohamosan fogyott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátotta, ezért nem maradt, aki takarítson, ő viszont nem tudta magát rászánni, a por egyre vastagabban gyűlt a bútorokon. Ezt egyedül Gloria, a spanyol házvezetőnője rótta fel időnként, de miután Dana nem reagált, ő is abbahagyta. Dana gyanította, hamarosan kénytelen lesz munkába állni, csakhogy teljesen kijött a gyakorlatból, és nem is volt többet húszéves, hogy olyan hamar felfejlődjön. Arról nem is beszélve, aligha keresett volna annyit, mint egykor Alan… Szóval valószínűleg a költözésen is ideje lenne elgondolkodnia. Időnként eljátszott a gondolattal, hogy mint megtört özvegy, elmegy Alan cégéhez, és közli, dolgozni akar, csakhogy azok alapján, amit az új vezérigazgatóról hallott, letett az egészről. Éppen eleget bántották a rokonai, nem hiányzott neki az, hogy még a volt férje munkahelyén is azt kelljen hallgatnia, Alan elkövette az évszázad legnagyobb pénzügyi hibáját.

- Kér még egy italt?

- Köszönöm. – Dana átnyújtotta a poharat Gloriának, aki megfogta a gines üveget, és teletöltötte. Gloria egy másodpercig vonakodott, mielőtt visszaadta volna a poharat, aztán engedett, mikor Dana ujjai könyörgően a kézfejére fonódtak. – Pont erre van szükségem.

- Így is éppen eleget ivott – felelte Gloria csendesen. - Legyen óvatos.

- Te csak ne aggódj miattam – mondta Dana egykedvűen. Hátrahajtotta a fejét, keze bénultan zuhant a teste mellé. A kezén megcsillant a karikagyűrű, még mindig nem vette le, és Gloria gyanította, jó darabig nem is fogja. Dana igazán szerette Alant, sokkal mélyebben és szenvedélyesebben, mint ahogy a férfi tette vele. Gloria biztosra vette, ha Dana halt volna meg, Alan kivárja a kötelező gyászidőszakot, aztán letépi magáról a fekete ruhákat, és egy nála évekkel fiatalabb nő karjaiba veti magát, akinek azt hazudja, a gyász teljesen kiforgatta magából. – Van más dolgod is.

- Asszonyom, amióta eltemettük a férjét, legalább két tucatnyi…

- Ne izgasson, hogy mit csinálok – ismételte Dana bosszúsan. – Tényleg úgy gondolod, hogy meg kellene támadnunk a végrendeletet?

- Nos… Majdnem hat hét eltelt a kihirdetése óta, úgyhogy nem tudom, mennyire aktuális még ez a kérdés… De nem is akarok beleszólni – hadarta Gloria. Mikor a kelleténél gyorsabban beszélt, előjött bájos spanyol akcentusa, amitől az utóbbi időben eltökélten próbált megszabadulni. – A maga dolga. Maga mit gondol?

- Bár tudnám – sóhajtotta Dana. Kiejtette a poharat a kezéből, ami a földre zuhant, majd szilánkokra robbant. Az ital beterítette a szőnyeget, és hatalmas foltot hagyott maga után, ám Danát nem különösebben foglalkoztatta. Felhúzta a lábát maga mellé, és újból sóhajtott, miközben lehunyta a szemét. – Bár tudnám, mi a helyes megoldás.

*

- Szóval milyen embernek tartja Mr. Fullert?

- Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy akaratos – felelte Ian némi töprengés után. A férfi az ölébe fektetett kézzel üldögélt az irodában, és folyamatosan a karóráját bámulta, azt figyelve, hogyan telik az idő. Bár nem tette szóvá, mennyire nem örül neki, hogy őt is bevonják a nyomozásba, a viselkedése elárulta, hogy rendkívül feszeng. Állandóan fészkelődött és a nyakkendőjét igazgatta, miközben a száját harapdálta, abban reménykedve, történik valami csoda, és elmehet. – Eltökélt. Céltudatos. Mindent gondosan eltervez, és meg is valósít, bármibe is kerül neki. És a legkevésbé sem kíméletes. Gyűlöli, ha az útjába állnak. – Ian összekulcsolta az ujjait a gyomra előtt. – Lehet, hogy ezek most negatív jelzőkként hatnak, de egy vezérigazgatónak szüksége van erre a határozottságra, ha szeretné életben tartani a vállalatát. Ha csak egy pillanatra is elkalandozik a figyelme, máris elromolhat valami, és könnyedén kiderülhet, éveken keresztül a semmiért dolgozott.

- Szóval Mr. Fuller éppen ilyen ember volt? – érdeklődött Caden. Anthony irodájában üldögéltek, egymással szemben, az asztal két oldalán. Caden eredetileg azért jött, mert Anthonyvel szeretett volna beszélni, ám miután kiderült, a férfi nincs Dallasban, beérte a titkárával. Ian eleinte egyébként is lelkesen ajánlkozott, hogy segít a nyomozásban, ám izgatottsága csak addig tartott, amíg Caden rá nem parancsolt, hogy foglaljon helyet, és válaszoljon a konferenciával kapcsolatos kérdésekre. Ian szemlátomást imádta a főnökét, úgy rajongott érte, mint ahogy az ostoba tinédzserlányok bálványozzák a kedvenc színészeiket, ám ez ugyanannyira számított előnynek, mint hátránynak. Előny volt, mert gondolkodás nélkül beleegyezett, hogy mindenről beszámol, ami a felettesével kapcsolatos, hátrány mert Caden úgy érezte, Ian bármit megtenne, hogy akár a legkisebb gyanúból is kimossa a főnökét.

            Cadent bólintott. Igyekezett érdeklődést mutatni, és bízott benne, ezzel elrejtheti bosszúságát. Egyáltalán nem örült neki, hogy az elmúlt másfél hónapban alig történt előrelépés az ügyben – kudarcként élte meg, hogy egy helyben toporog, mikor ő mindent megtett azért, hogy Alan gyilkosa előkerüljön. Csakhogy a konferencia résztvevői valószínűleg megneszelték, hogy zaklatni fogja őket, ezért úgy szervezték a beosztásukat, hogy Caden véletlenül se tudjon kapcsolatba lépni velük. Állandóan megbeszéléseken vettek részt, a szomszédos városokba utaztak, Caden pedig egyedül a fejét foghatta, miközben azon töprengett, hogyan cselezhetné ki őket. Aztán néhány hét elteltével az asztalra csapott, és elhatározta, ugyanúgy fog játszani, ahogy vele tették. Többet nem érdekelte, hogy Leslie, Anthony vagy Joan éppen elérhető-e: befurakodott a céghez, és végigkérdezett mindenkit, akinek akár csak a leghalványabb köze is lehetett a gyilkossághoz. Ezzel szinte állandóan megbotránkoztatást váltott ki, és hamarosan kikiáltották, mint a legkevésbé szívélyesen fogadott embert, ám Cadent másodjára nem lehetett eltántorítani a céljától. Ahhoz túlzottan makacs volt, hogy beismerje, vesztett, és az akadémián is arra tanították, inaszakadtáig küzdjön.

            Mellesleg pedig Taylor fenyegette, amennyiben rövidesen nem zárja le az ügyet, kénytelen megvonni a fizetését. Caden gyanította, a főnöke csak tréfálkozik, és igazából ezt nem tenné meg, de attól még jobb volt nem ujjat húzni Taylorral. Ha ő egyszer megbélyegzett valakit, akkor soha többet nem lehetett szabadulni a címkétől, még ha az illető később rá is cáfolt volna.

            Caden egy apró kérdőjelet firkantott jegyzetfüzete aktuális lapjára, aztán Ianre bámult. Igaz, egyetlen fontos esemény történt az elmúlt néhány hétben: kiderült, hogy Alan Mirandára hagyta a vagyonát, a rokonságát pedig csaknem teljes egészében kirekesztette az örökségéből. Miranda egyetlen mondatával sem jelezte, hogy igényt tartana a pénzre, sőt, semmilyen életjelet nem adott magáról, ezért Caden azt is feladatának tekintette, hogy felkutassa a nőt. Szerette volna megtudni, minek köszönhető, hogy Alan több millió dollárt a titkárnőjére hagyott, akivel állítólag csak szigorú munkakapcsolat fűzte össze, csakhogy amióta Mirandát kirakták a vállalattól, egyszerűen eltűnt. A szomszédjai sem tudták megmondani, hová mehetett. Egy férfi, aki közvetlenül Miranda mellett élt, azt mondta, időnként megjelent, hogy elvigyen ezt-azt a lakásából, ezenkívül rendszeresen fizette a bérleti díjat, de hetek óta senki nem beszélt vele. Caden szinte biztos volt benne, hogy a nő valami rosszban sántikál, és nem tudta legyőzni az egyre növekvő rossz érzését, hogy erről nagyrészt azok a papírok tehetnek, amiket Miranda annak idején ellopott tőle a kihallgatás végén. Azóta sem találta meg őket, Taylor előtt pedig továbbra is mélyen hallgatott a Mirandával közös afférjáról, és az azt követő „balesetről”. Taylor kitekerte volna a nyakát, ha megneszeli, ez egyszer a farkát követte. 

- Hogy tessék?

            Caden felkapta a fejét. Rájött egy kicsit túlzottan is a gondolataiba merült, és közben alighanem összefüggéstelenül dünnyögött. Bátortalanul elmosolyodott, aztán megszorította a jegyzettömbjét, mintha ezzel akarná mutatni, mennyire komolyan veszi a munkáját.

- Elnézést… - hebegte. – Ott tartottunk, hogy azt állította, Mr. Fuller kíméletlen és erőszakos ember volt, mint amilyennek egy vezérigazgatónak lennie kell.

- Na igen… - válaszolta Ian. Megértette, hogy kicsit túllőtt a célon ezzel a jellemzéssel, de a szavait már nem tudta visszaszívni. – Erőszakosnak éppen nem mondanám. Fizikai erőszakot sosem alkalmazott.

- Kivéve ha mondjuk ő végzett Mr. Hersleyvel, nem igaz? – érdeklődött Caden. Gúnyosan elvigyorodott, mire Ian összerezzent. Összébb húzta magát, és vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát.

- Nézze… ami a gyilkosságot illeti…

- Nem feltétlenül Mr. Fuller követte el, nem igaz? – Caden tudta, az Ianhez hasonló alakokat sarokba kell szorítani, és akkor talán elmondják az igazat, ellenkező esetben képesek annyira védeni a kiszemeltjeiket, hogy az a beszámolóik rovására megy. – Lehetett akár maga is. Ugyanúgy jelen volt a konferencián, és természetesen nem tud alibit szolgáltatni.

            Ian homlokán megjelent néhány kövér izzadságcsepp. Megragadta a nyakkendőjét, és idegesen játszani kezdett vele, mintha szorongatná a torkát.

- Már mondtam, hogy kint voltam a teraszon, és dohányoztam.

- Amit senki nem tud igazolni – közölte Caden színtelen hangon. – Mr. Hersley zsebében is találtunk egy öngyújtót és egy doboz cigarettát, ami arra utal, ő is rá akart gyújtani, csakhogy odáig már nem jutott el. Miért?

- Honnan tudjam? – csattant fel Ian. – Rossz irányba indult el, eltévesztette a teraszt, meg akarta szegni a szabályokat, és bebizonyítani, neki senki nem mondhatja meg, hol és mikor dohányozzon… Nézze, nem ismertem annyira Mr. Hersleyt, hogy tudjam, mi motiválja ehhez hasonló esetekben. Különösebben sosem volt dolgom vele, még csak nem is egy városban élünk… azaz éltünk… Mindegy, érti. – Ian legyintett.

- Ez azt jelentette, hogy az amarillói konferencián találkoztak először?

            Ian néhány másodpercig hezitált, mielőtt válaszolt volna.

- Igen.

- Egészen biztos ebben? – Caden mindhárom szót alaposan megnyomta, mintegy figyelmeztetésként, hogy Ian jobban teszi, ha igaza mond.

- Nem nekem voltak múltbeli konfliktusaim vele. Figyeljen, akármennyire megbecsülnek is, attól még maradok Mr. Fuller személyi asszisztense. Nem én tartom kapcsolatot az államban szétszórtan élő papíripari nagyvállalatok igazgatójával, csak kisegítő szerepem van – én intézem a papírmunkákat és hasonlókat.

- És szerepelt valaha a papírok között valaha Mr. Hersley neve?

- Abbahagyhatnánk ezt? – kérdezte Ian morcosan. – Nem látja, hogy semerre nem haladunk, mert mindenféleképpen rám akarja húzni, hogy a múltban valaha, valahol összefutottam Mr. Hersleyvel, ez pedig elég indokot ad arra, hogy meggyilkoljam? – Összehúzta a szemöldökét. - Nem vagyok haragtartó, uram. És sokadjára is elismétlem, hogy nekem semmi közöm Mr. Hersleyhez.

- Jó, akkor térjünk vissza a konferenciára – felelte Caden. Azt mindig gyanúsnak találta, ha valaki ennyire határozottan tiltakozik az ellen, hogy belekeverjék egy bűnügybe, de úgy döntött, megvárja, amíg kissé lecsillapodnak a kedélyek. Azzal sem lett volna sokkal előrébb, ha addig hergeli Iant, amíg a férfi megmakacsolja magát, és többet egy szót sem szól. – Mikor látta utoljára Mr. Hersleyt?

- Talán az esti partin – felelte Ian töprengve. – Igaz, annyian voltunk, hogy lehet, csak én emlékszem rosszul. De mintha ott lett volna a tömegben, egy poharat szorongatott a kezében, és egy magas, barna hajú férfivel beszélgetett. Nevetgéltek, aztán a férfi mondott neki valamit, mire Mr. Hersley duzzogva elvonult.

- Értem. Ha ez igaz, akkor Mr. Hersleyt Leslie Dawsonnal látta, aki egy houstoni kollégája. – Caden örült neki, legalább Leslie ebben az egyben nem hazudott, és valóban összefutott Alannel a konferencia búcsúbuliján. – A téma pedig, amiről beszélgettek, a nők. Mr. Hersley azért hagyta magára Mr. Dawsont, meg javasolták, hogy foglalkozzon többet a feleségével.

- Vagy úgy… - morogta Ian. Kinyújtotta a lábát, és majdnem bokán rúgta Cadent. – Igen, ez a feleség-kérdés mindig is elég sarkalatos volt. Mindenki azt hiszi, ezek a házasságok olyan fényesek és a mai napig ugyanaz a szenvedély dúl a felek között, mint régen, aztán meglepődnek, mikor kiderül, ennek a fele sem igaz.

- Mire gondol? – érdeklődött Caden. Odébb tolta Ian lábát, miközben megpörgette a tollat a kezében.

- Ezeknek a házasságoknak a nagy része nem a puszta szerelemből köttetik – válaszolta Ian egykedvűen. – Ha tudni akarja, Anthony… Mr. Fuller – korrigált gyorsan. – Szóval ő sem egyedül szerelemből házasodott, és feltételezem, Mr. Hersleynél is az játszott közbe, hogy akadjon valaki, akinek továbbadhatja az örökséget, tisztességes életet él, és szül neki néhány gyereket, aki majd átveszi a vállalatot. – Ian széttárta a karját. – Tulajdonképpen ez is egyféle üzlet. A férfi megígéri a nőnek, hogy eltartja, a nő megígéri a férfinak, hogy neveli a gyerekeket. És mindenki jól jár.

- A mostani helyzetre talán nem ez érvényes – válaszolta Caden. Egy kissé meglepte, hogy ezekre a vállalkozókra ugyanaz jellemző, mint a felső tízezer legtöbb tagjára, de ez mindenesetre megmagyarázta, Alan miért nem engedte, hogy Dana az üzlet közelébe férkőzzön. Ahogy Dana is mondta annak idején, a vállalat ügyeit a saját privilégiumának tartotta, és rosszul tűrte volna, ha bárki is beleavatkozik. És Leslie is a titkárát bízta meg azzal, hogy válaszoljon az akadékoskodó barátnők kérdéseire, ahelyett, hogy maga világosította fel őket – a nagy különbség annyi volt, hogy Leslie egyelőre nem nősült meg, és ahogy most kinézett a helyzet, Caden biztosra vette, hogy nem is fog. Egy korbáccsal rohangáló, izmos és jóképű vállalkozó számára az elköteleződés maga lenne az öngyilkosság. – Ugyanis pár hete megtalálták Mr. Hersley végrendeletét, és kiderült, hogy a házán kívül mindent a titkárnőjére hagyott.

            Iannek a homlokára szaladt a szemöldöke. 

- Merész húzás. Nagyot bukhat vele.

- Azt hiszem, Mr. Hersleynek már mindegy – vágta rá Caden keményen. – Viszont ha már itt tartunk, nem hallott egy bizonyos Miranda Grovesról? Mr. Hersley végrendeletének örököse, de másfél hónapja képtelenség elérni, mert egyszerűen mintha felszívódott volna.

- A neve ismerős, de arcot nem tudnék társítani hozzá – vonta meg a vállát Ian. – Sajnálom.

- Mindegy, sokat nem tehetünk – jelentette ki Caden fanyarul. Előhúzott egy névjegykártyát, majd Ian kezébe nyomta, aki vonakodva vette el, és csúsztatta az ingzsebébe. – Köszönöm a segítséget. Ha bármi eszébe jut az üggyel kapcsolatban, ezeken az elérhetőségeken megtalál, és én is megkeresem, amennyiben további kérdéseim merülnének fel. Megkérem, hogy egyelőre ne hagyja el a várost.

- Nos, ezt nem tudom ígérni, mert a főnököm elég mozgékony életmódot él – válaszolta Ian. Caden biztosra vette, hogy erősen túloz, és csak őt akarja leszerelni, de ezt már szinte természetesnek gondolta azok után, hogy másfél hónapot rohangált a többi vezérigazgató után.

- Oké. – Caden nyelt egyet. – Mikor is érkezik vissza Mr. Fuller pontosan? Vele is beszélni szeretnék, amint elérhetővé válik.

- Ha ezt tudnám, nem engem vallatott volna néhány perce – közölte Ian fagyosan. – Elvileg már egy napja itt kellene lennie, legutoljára csak annyit mondott, hogy késik kicsit, ezért az aligazgatóra bízza a vállalatot addig.

            Caden bólintott. Némi töprengés után elővett egy újabb névjegykártyát, majd Ian kezébe nyomta.

- Hagyok a főnökének is egyet, tegye az asztalára. Szeretném, ha Mr. Fuller megkeresne, mikor tudunk váltani néhány szót. Az ügy szempontjából rendkívül fontos lenne.

- Átadom. – Ian elhúzta a száját. Hanyagul az íróasztalra dobta a névjegykártyát, ami csakhamar elvegyült a több tucatnyi papír között, amit ott felejtettek. Caden megrázta a fejét. Nem is tudta, miért számított barátságosabb fogadtatásra, akármennyire küzdött is ellene, ő vált a pitiáner, mitugrász zsaruvá, aki mindenkit felkeres, és megpróbálja kifacsarni belőle az adatokat. Feltehetőleg úgy gondolták, ez a bosszúja, amiért hat hétig kitértek előle. – Örvendtem a találkozásnak. Viszontlátásra.

- Viszlát – búcsúzott Caden minden különösebb lelkesedés nélkül. Sarkon fordult, aztán kisétált, az ajtót hangosan becsapta a háta mögött. Ian megvárta, amíg elhalkulnak a távozó lépések a folyosón, majd az asztal mögé sietett, és helyet foglalt a bordószínű, görgős székben. Előkapta az érintőképernyős HTC telefonját, és kikereste Anthony számát, és felcsörgette. Ujjai türelmetlenül doboltak az asztalon, miközben arra várt, hogy a főnöke válaszoljon, azonban az ötödik csörgés után csak a hangposta kapcsolt be.

„Üdvözlöm, itt Anthony Fuller. Éppen nem vagyok…”

            Ian izgatottan fészkelődve hallgatta végig az üzenetet, és felsóhajtott megkönnyebbülésében, mikor felhangzott az apró csipogás, jelezve, beszélhet.

- Helló – indított egykedvűen. – Először is ideje lenne végre visszaérned, mielőtt kitör a komplett káosz. Másrészt pedig… Itt járt a rendőrség. Szerintem tudják, mire készültünk.

Hatodik fejezet

- Merre laksz? – kérdezte Miranda. Felszisszent, mikor Leslie fogai a kelleténél erősebben mélyedtek az ajkába, kis híján felsértve azt. A férfi azonnal enyhített a szorításán, és helyette még egyszer végignyalt Miranda száján, mintha ezzel enyhülést hozhatna. – A közelben?

- Mondhatjuk, hogy nem annyira messze – közölte Leslie. Miután Miranda nem tiltakozott, úgy vélte, hogy a nő belegyezett az ajánlatába, ezért megfogta a kezét, és valósággal felrántotta a padról. Miranda kis ideig bénultan követte, aztán sikerült felzárkóznia, és szorosan a férfi mellett lépdelnie. Leslie a parkolókhoz kísérte, az arcán büszke mosoly terült el, mikor megálltak egy elsötétített üvegű, egyedi rendszámos fekete autó mellett. – A belvárosban élek – magyarázta, miközben kinyitotta az ajtót. Megvárta, amíg Miranda helyet foglal, aztán megkerülte a járművet, és ő is beült a volán mögé. Egy gyors csókot nyomott a nő szájára, miközben beindította a motort, és ellenőrizte, mennyi benzin maradt még a tankban. – A legtöbb ismerősöm megvette azokat a hatalmas kertes házakat, és kiköltöztek a külvárosba azzal az indokkal, hogy ott nyugodtabb az élet, ami igaz is, de szerintem elvágják magukat mindentől, ami fontos. Elvégre itt van minden, ami a munkámhoz meg a kikapcsolódáshoz szükséges.

- Igen, ezért maradtam én is itt. – Miranda Leslie combján pihentette a kezét, miközben kihajtottak a parkolóból és elindultak a férfi lakása felé. Leslie a legkevésbé sem igyekezett, hogy betartsa a közlekedési szabályokat: nem állt meg a Stop táblánál, és többször is megszegte a sebességkorlátozást, de szemlátomást egyik sem aggasztotta különösebben. Miranda gyanította, a férfinek van annyi pénze, hogy fejfájás nélkül kifizessen egy nagyobb összegű büntetést, sőt még azt sem tartotta kizártnak, hogy ismeri a környéken lévő rendőröket, és megállapodott velük, néhány apróbb szabálysértést nézzenek el neki. Alan is folyton ezt csinálta, Miranda emlékezett a hosszas telefonbeszélgetésekre, amiket a hatóságokkal folytatott. – Szeretem Houstont.

- Itt születtél?

- Nem, Austinban – válaszolta Miranda. Kibámult az ablakon, figyelte, ahogy elsuhannak a háztömbök. A keze továbbra is szabadon kalandozott Leslie combján, ujjai beljebb csúsztak, egészen a férfi ágyékához, ám amikor Leslie véletlenül túlszaladt egy piros lámpán, és néhányan dühödten rájuk dudáltak, Miranda úgy döntött, ezt meghagyja akkora, mikor elérnek a férfi lakásához. Tudta, mennyire fontos, hogy folyamatosan izgalomban tartsa Leslie-t, azonban nem állt szándékában meghalni – nagyrészt a saját felelőtlensége miatt. – A középiskolát is a fővárosban végeztem, csak utána szerettem volna elszakadni a családomtól, és Houstont elég tágasnak találtam ahhoz, hogy bejöjjenek a számításaim, mégse sodródjak el több ezer mérföldre tőlük.

- Az én családom – már akik még élnek – itt vannak – felelte Leslie. Beletenyerelt a dudába, mikor az előttük lévő taxi nem indult el, mire egy dühödt morgás volt a válasz. – Tetűvezetők… - szitkozódott. – Ideköt a vállalkozásunk, bár rajtam kívül már senki nem foglalkozik vele. Az öcsémnek eszembe sem jutott beszállni, hiába ajánlottam fel neki, mert kijelentette, eleget főnökösködtem otthon, nem akar hivatalosan is a beosztottam lenni – nevette a férfi. Miranda bólintott. A húga hasonló indokkal utasította el, hogy vele tartson Houstonba, bár az ő esetükben a továbbtanulás okozta a legfőbb konfliktust.

- A testvérek már csak ilyenek – kacagta Miranda. – Ismerős a helyzet… Bár nálunk is én vagyok az idősebb, de állítólag hagytam, hogy basáskodjanak felettem, amit állandóan felróttak. – Fogalma sem volt róla, miért éppen most vitatnak meg ilyen témákat, mikor a kávézóban bőven lett volna lehetőségük rá, ám majdnem biztos volt benne, hogy az idegesség teszi. Miranda tapasztalatból tudta, ha rögtön egymásnak ugrottak valakivel, nem maradt idő apróságokon tanakodni, ám ilyen esetekben ki kellett tölteni az űrt valamivel.  

            Szerencsére nem kellett sokáig csendben üldögélniük egymás mellett, mert kisvártatva megérkeztek Leslie lakásához. Olyan csendben osontak fel, mintha titokban kellene tartaniuk, amit tesznek, Leslie ráadásul egész idő alatt szorosan magához ölelte Mirandát, aki azon töprengett, a férfi attól tart-e, hogy lelép-e egy rossz óvatlan pillanatban. Leslie kinyitotta a lakást, belökte a nőt, aztán bezárta az ajtót maguk mögött. A kulcsot kiemelte és oldalra dobta, egy apró, műanyagdobozba, amibe a különféle kacatokat gyűjtötte.

- Nos, itt vagyunk – jelentette ki. Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit, csak heves szívdobogásuk hallották, miközben fürkészve bámultak egymást, arra várva, valaki tegye meg a kezdő lépést. Miranda érezte, hogy a gyomra még jobban összeszűkül, a mellbimbói szinte sajogtak a fájdalomtól, mert senki nem ért eddig hozzájuk. Elmosolyodott, mikor felfedezte, Leslie nadrágja is gyanúsan dudorodik, a férfi mégis türtőzteti magát. Csábosan végigsimított a mellkasán, aztán megérintette a blúzát, hogy kikapcsolja a gombokat, ezt azonban már nem hagyta Leslie. Odasietett hozzá, és mielőtt Miranda bármit is tehetett volna, szorosan az ajkainak nyomta az ajkait. Ez a csók vadabb és eltökéltebb volt, mint amit a parkban váltottak, a vágy, amit eddig elfojtottak, most egyszerre robbant a belsejükben. Leslie nyelve olyan durván furakodott Miranda szájába, mint ahogy a csípője nekifeszült a nő testének, Miranda tudta, ha nem lenne rajtuk ruha, a férfi már rég beléhatolt volna. Hátraszegte a fejét, mikor Leslie belecsókolt a nyakába, eltökélt ajkai után vörös nyomok maradták a bőrén. A férfi megragadta a blúzát, és letépte: a tenyere alatt suhogva nyílt szét a könnyed anyag, néhány gomb azonnal meglazult. Valami megreccsent, miközben Leslie tovább marcangolta a felsőt, aztán türelmetlenül lelökte Miranda válláról. Miranda összerezzent, mikor a férfi az ujjai közé csípte a mellbimbóját, majd megcsavarta, majd mohón rávetette magát. Leslie-nek majdnem le kellett guggolnia, hogy elérje a melleit, ám ezt el sem tántorította el attól, hogy élvezettel szívogassa az apró kis csúcsokat. A nyelve bekalandozta a bimbóudvart, másik keze Miranda bal mellét ingerelte. Gyengéd, mégis éles csípésekkel hergelte a nőt, akinek megfeszültek az izmai, a dereka nekiütközött a falnak. Nem akarta ennyire kiengedni az irányítást a kezéből, de Leslie határozottságában szemben csaknem tehetetlennek érezte magát. A férfi annyira rendíthetetlenül kínozta, hogy Miranda úgy érezte, Leslie ajkai eggyé válnak felforrósodott bőrével, és többet képtelen ellenállni a férfi érintéseinek. A térde így is elgyengült, a szája enyhén szétvált, miközben egyre sebesebben kapkodott levegőért, ahogy Leslie majdnem felfalta a testét. A férfi tovább csókolgatta a mellét, ajkai most áttértek a másik mellbimbóra, Miranda pedig kis híján felkiáltott döbbenetében, ahogy ráébredt, mennyire átnedvesedett. A bugyija csaknem beletapadt a hüvelyébe, a csiklója követelőzően lüktetett a ruhák takarásában. Az ágyékához kapott, és megpróbálta bedugni az ujjait a nadrágjába, mikor Leslie felkapta a fejét.

- Csak ne olyan hevesen! – jelentette ki vidáman. Átkarolta Mirandát, és könnyedén felkapta a nőt, aki ösztönösen is kalimpálni kezdett a lábával, mintha szabadulni akarna. Leslie a hálószobába ment, aztán az ágyra dobta Mirandát. A rugók megreccsentek kettejük súlya alatt, ahogy a férfi Miranda mellé heveredett, majd lefeküdt a nő mellé. Miranda ezalatt a hasára fordult, hogy felemeljen egy díszpárnát, ami lesodródott a földre, mikor váratlanul megpillantott valamit a takaró alatt.

- Nocsak – érdeklődött kajánul. Kihúzta a hosszú, fekete tárgyat, és felmutatta Leslie-nek. Élvezettel meglebegtette a férfi előtt, aki elkapta a levegőben, és kitépte a nő kezéből. – Korbács?

- Meglepődnél, mennyi mindent találnál még ebben a lakásban – közölte Leslie sejtelmesen. – Játsszunk vele egy kicsit? – Ledobta a pólóját, és a nadrágjából is kibújt, ezért egyedül az alsóneműjét viselte, mikor egészen közel húzódott Mirandához. Felkapta a korbácsot, és lassan végighúzta Miranda gerince mentén, aki összeborzongott, mikor a hűvös bőr a testéhez ért. A combjai között lévő nedvesség szinte elviselhetetlenné vált, szinte reszketett a gyönyörtől, miközben Leslie tovább játszadozott a korbáccsal. A férfi hol felemelte, hol a nő bőréhez érintette, aki libabőrös lett a várakozástól, az ujjai belemélyedtek a takaróba. Szétterpesztette a lábát, mire Leslie a fenekére suhintott, ám a vastag farmernek köszönhetően meg sem érezte a korbácsot. A férfi előrehajolt, majd Miranda lábai közé csókolt, aki halkan felnyögött. Leslie óvatosan a hasa alá csúsztatta a kezét, és arra kényszerítette, hogy négykézláb álljon. Kikapcsolta a nő farmerének gombjait, aztán lehúzta a nadrágot, és segített Mirandának kibújni belőle. A nő hallott valami tompa koppanást, alighanem a korbács lehetett, ami a földre zuhant, és elgurult. Megpróbált utána fordulni, ám Leslie néhány gyors mozdulattal előre fordította a fejét, így Miranda továbbra is az üres falat és az ágy rácsait bámulhatta.

- Milyen formás fenék – jegyezte meg Leslie vidáman. A száját végighúzta a hajlatok mentén, amitől Miranda egyre erőteljesebben remegni kezdett. A férfi lassú kényeztetése több kéjhullámot küldött szét a testében, mintha gyorsan rávetette volna magát, úgy érezte, ha hozzányúl a csiklójához, rögtön elélvez. Megmarkolta az ágy szélét, mikor Leslie benyúlt a bugyija mögé, és megfogta, az első sikoly önkéntelenül kicsúszott a szájából. Elfúlóan felnyögött, ahogy a férfi ujjai nedves hüvelyébe csúsztak, és Leslie jó néhány másodpercig ott tartotta őket. – Nem is sejtettem, hogy ennyire kívánsz már – mondta kajánul. Kihúzta az ujjait, lerángatta Mirandáról a bugyit, aztán a lábai közé fúrta magát. Miranda úgy érezte, mintha áram futna végig a testén, mikor Leslie a nyelvét a csiklójához illesztette, és fel-le mozgatta.

- Mi lesz… a… korbáccsal? – kérdezte. Éppen csak sziszegni tudott, mondatai a torkára forrtak, ahogy a férfi nyelve egy óramutató precizitásával járt körbe az ágyékán. Mikor megtalálta a csiklójának a csúcsát, Leslie könnyedén ráfújt, Miranda előtt pedig egy másodpercre elsötétedett a világ. El fogok élvezni, zihálta. Úristen, mindjárt el fogok élvezni.

- Nem kell minden trükköt bemutatni a legelején. Hadd maradjon valami legközelebbre is. Addig meg érd be a kezemmel. – Leslie ráütött Miranda fenekére, a tenyere hangosan csattant. A nőnek előrezuhant a feje, a kéjhullámok, amik végigfutottak a testén, csaknem teljesen leterítették. Elvesztette a kontrollt a teste felett, megállás nélkül remegett, miközben Leslie nyelve tovább barangolt a csiklóján, a férfi pajkosan játszott az érzékeny kis ponttal.

- Ez… - kezdte, aztán váratlanul elhallgatott. Hirtelen valami idegen zaj ütötte meg a fülét, ami az előszobából jött, és leginkább hangos rikácsolásra hasonlított.

- Ez? – kérdezte Leslie. Még jobban széttárta Miranda lábát, majd élvezettel szemügyre vette a nő rózsaszín szeméremajkait, amik csillogtak a nedvességtől. Éppen készült azokon is végignyalni, mikor még egyszer felharsant a furcsa nesz odakint. – Mi a…? – nyögte. Egy pár másodpercig fülelt, de miután semmi nem történt, a fogai közé vette Miranda csiklóját…

            … ám harmadjára is felfigyeltek ugyanarra.

- Ez a kaputelefon lesz – sziszegte Leslie. Miranda képtelen volt bármit is reagálni, megbénította, hogy a férfi a hüvelyébe morogja a szavakat. – Valaki éppen készül ránk törni.

- Akkor… nézd… meg – javasolta Miranda. Minden erejére szüksége volt, hogy ezt a néhány szót össze tudja szedni, és értelmesen elmondani. – Úgysem lenne… - Nyelt egyet, kissé lehiggadt, ahogy Leslie elhúzta a nyelvét a szeméremajkaitól, majd leült az ágyra. – Úgysem menne el. Inkább beszélj vele.

- Gyűlölöm, ha megzavarnak – dörmögte Leslie. – A francba! – kiáltott fel. Negyedjére rátenyerelhettek a csengőre, mivel a lakást végtelennek tűnő, fülsértő csengés töltötte be. Miranda kielégületlenül az ágyra hanyatlott, miközben Leslie dühödten megrázta a fejét. – Jól van, megyek. – Rámosolygott Mirandára, aztán még utoljára hozzáérintette az ujjait a nő hüvelyéhez. – Gyorsan lerendezem, és jövök is vissza – közölte sokat sejtetően. – És akkor te is adhatsz nekem valamit, édes.

            Miranda bólintott. Bénultan figyelte, ahogy Leslie feláll az ágyról, felkapja a korbácsot, majd kisiet az előszobába, aztán már csak annyit hallott, hogy felháborodottan beszélget valakivel. Lehunyta a szemét, és azon töprengett, könnyítsen-e a saját izgalmán, vagy várja meg, amíg Leslie visszatér. Lehet, hogy nagyobbat és szédítőbbet élvezne.

            Leslie ezalatt keresett egy fürdőköpenyt, amibe belebújhatott, hogy legalább merev férfiasságát elrejthesse valahogy. A ruha egy kicsit bő volt rá, de a legkevésbé sem bánta – nem akarta rákötni senki orrára, hogy éppen egy csodálatos nő fekszik az ágyában, akit nem tehet magáévá, mert megzavarták. Bosszúsan összefonta a karjait maga előtt, és azon gondolkozott, miért éppen ilyekor jut eszébe a rendőrségnek, hogy megkeressék. Számtalan más lehetőségük nyílt volna, de ezek szerint a rendőr, aki a nyomozást folytatta, igazán értett az időzítéshez.

            Mikor kopogást hallott, kinyitotta az ajtót, és gyanakodva szemügyre vette a magas, barna hajú rendőrt, aki előtte álldogált. Caden felmutatta az igazolványát, és hagyta, hogy Leslie végigolvassa.

- Caden Daniel, Houstoni Rendőrség – mondta. – Azért jöttem, hogy feltegyek néhány kérdést Alan Hersley vállalkozó Amarillóban történt halálát illetően – folytatta. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Leslie arca elkomorul, mikor szóba kerül Alan. – Beenged?

- Ó, hogyne – élcelődött Leslie. A korbács halkan suhogott a kezében, miközben félrelépett, hogy Caden is csatlakozhasson hozzá. Caden döbbenten mérte végig Leslie-t, tekintete különösen sokáig elidőzött a dudorodó köpenynél és a korbácsnál. Elkerekedett a szeme, és enyhén elpirult.

- Ööö… rosszkor jöttem?

- Úgy is mondhatjuk – válaszolta Leslie kimérten. A háta mögé rejtette a korbácsot, aztán mélyen Caden szemébe nem nézett, egészen addig, amíg úgy nem tűnt, a férfi bánja, hogy ilyenkor rontott be. – Úgyhogy ha javaslom, essünk ezen túl minél előbb, aztán mindenki menjen a saját dolgára.

- Jó – nyögte Caden. Némán bámulta, ahogy Leslie kissé kinyitja a hálószoba ajtaját, aztán bedobja a korbácsot, ami a hangokból ítélve végiggurult a földön, majd nekiütközött valaminek. Kíváncsi lett volna, milyen nő vagy férfi az, aki hajlandó ehhez hasonlóan vad szexjátékokba merülni Leslie-vel, de nem akart rákérdezni. A férfi szemlátomást így is közel állt a robbanáshoz az idegességtől, és csak azért nem zavarta el a lakásból, mert egyszer már vette a fáradtságot, és kikászálódott az ágyból.

- Tökéletes. Menjünk a konyhába. – Leslie intett Cadennek, aki tanácstalanul követte, miközben azon gondolkozott, minek köszönhető, hogy éppen egy ennyire kínos helyzet közepébe csöppent bele. Hallgatnia kellett volna a megérzéseire, és meginnia még egy kávét, mielőtt elindul, hogy váltson néhány szót Leslie-vel. – Akkor tisztázzuk még egyszer – jelentette ki Leslie, miközben helyet foglalt az egyik széken. Örült neki, hogy végre leülhetett, így legalább titkolhatta az erekcióját, és máris kevésbé bizarrnak tartotta a szituációt. – Maga kérdez, én válaszolok. Ne húzzuk el órákig, nem érek rá.

- Akkor talán térjünk rögtön a lényegre – felelte Caden higgadtan. – Beszélgessünk egy kicsit az amarillói konferenciáról. Van alibije?

- Nekem? – Leslie-t szemlátomást meglepte, hogy őt gyanúsítják Alan meggyilkolásával. Összekulcsolta az ujjait a tarkója mögött, miközben a plafonra bámult, mintha az emlékeiben keresgélne. – Úgy emlékszem, a szobámban tartózkodtam, amikor végeztek Alannel. Talán tévét néztem vagy végigkóstoltam a minibár kínálatát. 

- Tudja ezt valaki igazolni?                                                                                 

            Leslie ráncolni kezdte a homlokát. Egy pillanatig sem titkolta, személyes inzultusnak fogja fel, hogy ilyen kérdésekkel bombázzák.

- Egyedül voltam egész este, nem is rémlik, hogy kijöttem volna a szobámból. Örültem neki, hogy végre lett egy olyan éjszakám, amikor senki mással nem kellett foglalkoznom. Az egész napos megbeszélésektől csak megfájdult a fejem.

- Nem azért ment el a konferenciára, hogy fejlessze a vállalatát? – érdeklődött Caden enyhe gúnnyal a hangjában. Leslie flegmán vállat vont.

- Megvan minden, amit akarok. Csak a puszta kíváncsiság vezérelt. Szeretem felmérni, hogy éppen hol tart a konkurencia, de maguk az előadások annyira nem érdekeltek. Viszont jó volt kicsit kiszakadni az otthoni környezetből.

- Mit jelent az, hogy egész este egyedül volt? Mikor ment fel a szobájába, és reggel mikor jött ki onnan?

- Nézze, a legkevésbé sem érdekelt az idő – dünnyögte Leslie. Megigazította köntösének ujját, lejjebb rángatta, hogy teljesen elfeledje a karját. – Talán fél nyolckor vonultam el, ugyanis volt egy parti odalent, afféle búcsúbuli, annak örömére, hogy másnap mindenki szabadon szétszéledhet. Megpróbáltam élvezni, de a második ital után leléptem.

            Caden mélyen Leslie szemébe nézett, akit sikerült összezavarnia a pillantásával.

- Mr. Hersleyt hét körül gyilkolták meg.

- Akkor hétkor vonultam el – hadarta Leslie idegesen. Elmorgott egy szitkot orra alatt, Caden próbált nem tudomást venni arról, hogy éppen a felmenőit szidják. – Vagy hat óra ötvennyolckor, ha úgy jobban tetszik. Fene emlékszik már arra, hogy mi történt, annak örültem, hogy nem ölt meg a másnaposság, mikor felkeltem reggel.

- Részegen jó néhány tettet elkövet az ember, amit józanon nem tette meg – közölte Caden. Leslie megvetően felhorkantott.

- Egy részeg belefullad a medencébe, nem másvalaki fejét nyomja a víz alá. És úgy vélem, nem olyan gyilkosságról beszélünk, amit véletlenszerűen követtek el.

- Miből következtet erre?

- A módszerből, mi másból? – Leslie ezúttal a mellkasa előtt kulcsolta össze a kezeit. – Ugorjunk. Mit akar még?

- Mikor látta utoljára Mr. Hersleyt? Azon a partin?

- Igen, köszöntünk egymásnak, mikor találkoztunk a svédasztalnál. Váltottunk is néhány szót. Hersley meglehetősen vidámnak tűnt, de nem vitattam, mitől olyan feldobott. Képtelen voltam huzamosabb ideig a közelében tartózkodni, úgyhogy amint végeztünk a kötelező formalitásokkal, mindenki ment az útjára. Elsodródtunk egymás mellől, és utána nem is foglalkoztam azzal, hol lehet.

- Miről beszéltek legutoljára? – Caden elhatározta, ez alkalommal nem érdekli, mennyire vonakodik Leslie a válaszadástól, addig facsarja, amíg mindenről részletesen be nem számol. Dana úgysem látta el szinte semmi használhatóval.

- Az időjárásról meg a konferenciáról. Hersley próbált valamit magyarázni egy nőről, de oda sem figyeltem rá. Úgy véltem, a feleségével kellene lennie, de mikor ezt közöltem vele, kinevetett, aztán már nem is szóltunk egymáshoz. – Leslie elhallgatott. – Ez minden, amit mondani tudok – tette hozzá pillanatnyi bizonytalanság után. – És elárulom, hogy más sem fog tudni többről beszámolni, úgyhogy felesleges zaklatnia őket. Mehetünk tovább.

- Jó. – Cadent mulattatta, Leslie mennyire sürgeti. Mintha az élete múlt volna azon, elszabadul-e fél órán belül vagy még húsz percet itt kell ülnie. – Ha jól tudom, akkor egyedül a titkárát, Andrew Merrittet vitte magával a konferenciára. – Kérdezni szeretett volna, de a végén mégis kijelentést formált a mondatból, hogy Leslie ne hátrálhasson ki a válasz elől. Caden kifejezetten örült neki, hogy ha mást nem is, de ezt a nevet megjegyezte a papírokról, amiket nem sokkal később Miranda ellopott tőle. Azon gondolkodott, hol lehet most a nő, és sikerült-e hasznosítania azokat az információkat, amiket talált, vagy szimplán átolvasta a lapokat, és kidobta őket. Ez utóbbit még mindig jobb megoldásnak találta, mintha Miranda azért csente volna el a feljegyzéseket, hogy magánhadjáratot indítson, és kinyomozza, miért kellett meghalnia a főnökének.

- Jól tudja.

- Azt, akivel együtt van… A hölgyet… - bökte ki végül Caden, mikor észrevette, Leslie elborzad a gondolatra, hogy egy férfivel boronálják össze.

- Mit akar vele?

- Ő a barátnője? Ismerte a konferencia előtt? Tudott az üzleti ügyekről?

- Egyszerre csak egyet – válaszolta Leslie fagyosan. – Egyébként pedig kétlem, hogy ezek bármit is számítanának. Ha a változatosság kedvéért a hölgy… - Gúnyosan elvékonyodott a hangja. -… hallott is a gyilkosságról, nem vagyunk olyan régen együtt, hogy beavassam a vállalatom működésének titkaiba. De ez akkor is így lenne, ha évek óta együtt élnénk. Soha semelyik partneremmel nem közöltem még, mi zajlik a cég berkein belül. Úgysem értenék meg, az unalmas kérdéseik pedig a legkevésbé sem izgatnak. Ha annyira meg akarnak tudni valamit, úgyis konzultálnak a titkárommal.

- Miért pont a titkárával?

- Mert ő a felelős az ilyesmikért – morogta Leslie, mintha egy teljesen egyértelmű tényt magyarázna el egy kisgyereknek. – Mindig is ő gondoskodott a barátnőimről, amennyiben túlzottan bele akarták ütni az orrukat az üzleti ügyekbe. – Leslie rádöbbent, mennyire jól jönne most egy kávé, de semmi kedve nem volt felállni, hogy megint hangsúlyozza, micsoda merevedése van. Afféle íratlan megállapodás volt a férfiak között, hogy egyikük sem hozza szóba, amennyiben a másikat ilyen állapotban találja, csakhogy a jelenlegi helyzetben még ostobábban jött ki a dolog. – Ő adott választ arra a néhány kérdésre, amit feltétlenül tudni akartak, és elküldte őket.

- Nem szerette, ha a partnerei beleavatkoznak az üzleti életbe?

- Nézze, rengeteg munkám van abban, hogy egy poros kis cégből Houston legfőbb papíripari vállalatává váltunk – felelte Leslie hűvösen. – A dicsőséget és az elért eredményeket semmiféleképpen nem adnám ki a kezemből, és éppen ezért mindig gyanús, ha valaki túl sokat szaglászik. Nagyjából egy éve buktattunk le egy ipari kémet, azóta körültekintőbbé váltam.

- És ezt kivetíti a partnereire is.

- Az a nő megpróbált elcsábítani – közölte Leslie. Összekulcsolta az ujjait az álla alatt, miközben kissé előredőlt. A szeme fenyegetően megvillant, mikor látta, Caden fejében legalább tucatnyi kérdés fogalmazódik meg az esettel kapcsolatban. Remélte, így eltántoríthatja attól, hogy mindet feltegye, ők pedig hosszú órákig üldögéljenek itt, azon tanakodva, minek köszönhetően történt meg az ipari kémkedés. Cadent szemlátomást egyébként is jobban meglepte az információ, mint őt. Aki az üzleti életben tevékenykedett, az első néhány nagyobb pofon után felkészült arra, hogyan védekezzen és hárítsa el az ehhez hasonló támadásokat. – Jó, ez mondjuk erős túlzás… De a lényeg, hogy kifejezte, mennyire szimpatikus vagyok neki. Utólag teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy csak a bizalmamba akart férkőzni, és kiszedni az adatokat belőlem, de akkor érdekesnek találtam, hogy érdeklődik irántam.

- Ezután az eset után nem ábrándult ki teljesen a nőkből?

            Leslie megrántotta a vállát. A bő köpeny kissé feljebb csúszott a testén.

- Miért tettem volna? Mostanában egyedül arra figyelek, hogy a nőket távol tartsam a vállalkozásomtól, és a munkahelyemen véletlenül se kerüljek közelebbi kapcsolatba velük. De ez nem azt jelenti, hogy a magánéletemnek össze kellett volna omlania. Szeretem a nőket.

- Azt látom… - dünnyögte Caden. Nem hitte, a Leslie-hez hasonló alakok esetében véletlen, hogy negyvenéves korukra sem nősülnek meg és alapítanak családot. Valószínűleg az, hogy állandóan változó partnerekkel kiélvezzék az életét, sokkal fontosabb volt nekik, mint a stabilitás. – Rendben, szóval lebuktatta azt a kémet. Kiderült, hogy ki küldte?

- Na, tippeljen – felelte Leslie egykedvűen. – Hány nagyvállalat van a városban, ami ilyen aktívan foglalkozik az irodaszerek forgalmazásával?

- Ó – vágta rá Caden. – Tehát ha jól értem, Hersley egy kémet küldött magára, hogy nyomozza ki a cég sikerességét, akit aztán elkaptak?

- Igen, jobb körökben így megy az ipari kémkedés. – Leslie megvetően figyelte Cadent, miközben feljegyezte ezeket az információkat. Megállás nélkül fészkelődött a székén, mozdulatai kifejezték a türelmetlenségét. – Pörgessük fel. Mit akar még tudni?

- Mit gondol, miért küldtek egy ipari kémet a vállalkozásához? – érdeklődött Caden. Tudta, nem feszítheti sokáig a húrt anélkül, hogy kizavarnák, ám nem akarta hagyni, hogy egy begerjedt vállalkozó miatt kudarcba fulladjon a vallatás. Ha Leslie elküldte volna a legelején azzal az indokkal, hogy most nem aktuális, valószínűleg megérti, így azonban nem tágított. A férfinak feltehetőleg nyomós oka volt, hogy rábólintott a találkozásra, ha más nem, a gyilkosság vádja alól szerette volna tisztázni magát. – Puszta szakmai féltékenység?

- Könnyen lehet. – Leslie rákönyökölt az asztalra. Lassan beletörődött, hogy nem fog szabadulni, ám arca elárulta, sokkal szívesebben henteregne az állítólagos barátnőjével, mint hallgatja a véget nem érő kérdések sorozatát. És alighanem a nő is beletörődött, most egy darabig elszakította tőle a férfit, mivel Caden semmiféle motoszkálást nem hallott a közelben. Ha tartózkodott is valaki a lakásban Leslie-n kívül, csendben meglapult és kipihente magát a következő vad menet előtt vagy titokban hallgatózott. – Hersley sosem tudta igazán elfogadni, hogy csak a második a sorban. Lényegében ugyanonnan indultunk, mert mindkettőnknek volt egy apró családi vállalkozása, és azt kellett felfejlesztetünk, csak én továbbjutottam, mint ő. Hersleynek fontosabb volt az, hogy minél több pénzt szívjon el a cégtől, mint az, hogy felépítse a saját birodalmát, aminek végül is ez lett a végeredménye. Bár nem tudom pontosan, hogyan mennek náluk a dolgok, de az a sejtésem, hogy sokkal inkább a remek személyzetének köszönheti, hogy életben maradtak, semmint a saját talpraesettségének

- Úgy látszik, meglehetősen sokat tud Mr. Hersley ténykedéséről – jegyezte meg Caden gyanakodva. Leslie bosszúsan elnevette magát, ádámcsutkája fel-le ugrált.

- Üdvözlöm a világunkban. Itt az az életben maradás feltétele, hogy annyi információt szerzel be, amennyit tudsz, és mindezt a javadra fordítod. Senki sem kérdezi, hogy tisztességes úton jöttél-e rá, esetleg felbéreltél valakit, hogy végezze el a piszkos munkát helyetted. – Leslie tartott egy pillanatnyi szünetet. – Nagy a konkurencia. Vagy te ölsz vagy téged ölnek.

- Ezek szerint maga is küldött kémet Mr. Hersley vállalatához?

            Egy alig észrevehető árny suhant át Leslie arcán, miközben az asztalra fektette a tenyerét. A férfi bőre kissé átvette egy női parfüm illatát, ami ijesztően ismerősnek tűnt Cadennek, ám nem tudta volna megmondani, hol találkozott vele korábban.

- Úgy hiszem, ez nem az a jellegű kérdés, amire hajlandó vagyok válaszolni. – Cadennek feltűnt, milyen körülményesen fogalmaz Leslie, mintha ezzel is szeretné az időt húzni, hogy eltérjenek a tárgytól. – A szakmai titkokat hagyja meg nekem. Egyéb?

- Milyen gyakran találkozott Mr. Hersleyvel? – Caden ujjai szaporán kopogtak az asztalon. Hallotta, hogy az ágy rugói megrecsegnek, ahogy valaki leszáll róla, majd megigazítja az ágyneműt, és elrakja a korbácsot. Cadennek uralkodnia kellett magán, hogy ne nyalja meg az ajkait. Nehezére esett visszaterelnie a gondolatait Leslie kikérdezésére, ugyanis folyton az motoszkált a fejében, milyen nő lehet az, aki hagyja magát ennyire nyíltan megkínozni. Ő is szívesen eltöltött volna vele egy éjszakát.

            Fogalma sem volt róla, ez a kívánsága hamarabb valóra vált, mint egyáltalán megfogalmazódott volna benne.

- Alkalmanként. Kisebb szakmai megbeszéléseken futottunk össze – közölte Leslie. Aggódva az ajtó felé nézett, mintha attól félne, a nő lelép, holott ő még vágyik rá. Zavartan összébb rángatta a köpenyét, aztán beletúrt a hajába, ami csak még kócosabbá vált. Néhány izzadságcsepp rászáradt a homlokára, a mellkasa még mindig szaporán emelkedett és süllyedt. Az izgalma, ahelyett, hogy lassan lelohadt volna az idő előrehaladtával, csak még nagyobb lett, különösen mikor megreccsent a padló, ahogy a nő végiglopakodott a szobában. – De különösebben nem tartottuk a kapcsolatot. Talán ez a konferencia minősült a legnagyobb rendezvénynek, ahol egymásba botlottunk.

- Állítólag Mr. Hersley már a konferencia kezdete előtt néhány nappal is rendkívül lelkesedett azért, hogy eljöhet.

- Miért nem lep meg? – Leslie széttárta a karját, mellkasa elővillant a köpeny takarásából. Cadent meglepte, a férfi mennyire jól tartja magát ahhoz képest, hogy tíz évvel idősebb volt, és még a foglalkozásuk is gyökeresen eltért. – Újabb lehetőségek, és remek alkalom a lopásra. Azt hiszem, Hersley sosem tudott igazán megbékélni vele, hogy alulmaradt kettőnk versenyében, de tenni már semmit nem tett volna érte. – Ujjai olyan szaporán kopogtak, mintha egy dobszólót akarna előadni. – Következő kérdés? Mondtam, hogy pörgessük fel.

- Nyugodjon meg, az a nő megvárja – jelentette ki Caden csípősen. – Ha képes volt egyáltalán belemenni a szexbe magával, nem fogja otthagyni.

- Ezalatt mit ért? – kérdezte Leslie dühödten. Felvonta a szemöldökét, ökölbe szorult a keze, és egy olyan morcos pillantást lövellt Caden felé, aki megértette, ezúttal tényleg jól teszi, ha meggyorsítja a vallatást. Ellenkező esetben könnyen azon kapja magát, hogy az ajtó előtt álldogál, a kérdései felére nem kapott választ, cserébe viszont hallgathatja egy nő elfúló sikolyait. – Szeretne magának olyan nőket, amilyeneket én szerzek.

- Ebben valamiért nem kételkedtem – sóhajtotta Caden. – Rendben, lépjünk tovább… Mit tud Anthony Fullerről és Joan Pearsonról? Mennyire ismerte őket?

- Ugyanolyan formális viszonyt ápoltunk, mint Hersleyvel. Találkoztunk, amennyiben szakmai dolgokról volt szó – de ez is legtöbbször konferenciák formájában történt meg, mert nekem nem sok közöm volt ahhoz, hogy Dallasban éppen mire van igény -, de ezen kívül semmi. Tudja, az üzleti életben nem léteznek olyanok, hogy barátok, és… ez eléggé behatárolja a lehetőségeim másokkal.

- Értem – biccentett Caden. – Tehát tegyük fel, a magánéletükről semmilyen információval nem rendelkezik?

- Fullerről tudom, hogy nős, Pearsonról meg hogy a nőket szereti, amióta elkapták azzal a szobalánnyal a konferencián. – Leslie alig tudta titkolni a vigyorát, mikor belegondolt, milyen lehetett két nő látványa összesimulva az ágyon. Még ha Joan nem is tartozott a kiemelkedően vonzó nők közé, vélhetőleg azért, mert rengeteg férfias vonással rendelkezett. – Mi másra lenne szükségem? Nem beszéltünk ilyesmiről… Igazából olykor-olykor szóba jött az amarillói konferencián, ki hogyan éli az életét, de inkább anekdoták formájában, a harmadik koktél mellett. – Cadent meglepte, hogy Leslie azonnal rádöbbent, melyik konferencia eseményeivel kapcsolatban érdeklődik. Bár ha jól belegondolt, félig-meddig nyilvánvaló volt, hogy miért is jött és zavarta meg őt és partnerét. – Tehát nem fogom tudni megmondani, ha arra kíváncsi, ki hányszor csalta a párját.

- Fuller megtette?

            Leslie vállat vont.

- Minden bizonnyal. És éppen úgy tudom, Hersley sem volt a hűség mintapéldája, legalábbis egyszer-kétszer eldicsekedett vele, kifogott egy huszonéves csajt, akivel végigszeretkezték az estét, de az ő esetében ezt nem feltétlenül kellett elhinni. Egyszer valami olyat is terjesztett, hogy leitatott és félig megerőszakolt egy nőt, de ezzel végképp nem foglalkozott senki.

- Miért erőszakolt volna meg Hersley bárkit?

- Félig megerőszakolt. – Leslie megnyomta a „félig” szót, hogy egyértelművé tegye, amit mondani szeretne. – Szóval a nő csak az elején tiltakozhatott, aztán valahogy beadta a derekát, legalábbis én egyedül így tudom elképzelni a jelenetet. A magyarázat pedig az, hogy Hersley elég rosszul tűrte, ha kinézett valamit, de nem kapta meg.

- Remek. – Caden tolla tovább sercegett a papíron. - Mit gondol, sok ellensége lehetett Hersleynek?

            Leslie bólintott. Még jobban megfeszültek az izmai, szinte felkészült a teste, hogy az első pillanatban, amint kimondják, mehet, felugorjon az asztaltól és elrohanjon.

- Rengeteg. És nyilvánvalóan a háromnegyedéről ő sem tudott. És mielőtt megkérdezi, hogy miért… - Úgy tűnt, Leslie elébe akar menni a következő kérdésáradatnak. -… szimplán azért, mert ezzel járt a munkája. Ha valaki elkötelezi magát az üzleti élet mellett, számtalan ellensége lesz, akik a pénzéért féltékenyek majd, és számtalan szakmai ellensége, akik pedig a módszereit irigylik majd.

- Jó, köszönöm. – Caden az asztalra dobta a jegyzettömböt, amivel jelezte, hogy végeztek. Leslie halványan elmosolyodott, de nem állt szándékában felállni, amíg Caden meg nem teszi ugyanezt. – Akkor egyelőre nincs több kérdésem. Egyvalami maradt hátra… - Caden előhúzott egy névjegykártyát a zsebéből, majd átnyújtotta Leslie-nek, aki félredobta anélkül, hogy ránézett volna. Caden bosszúsan fújt egyet. Sejtette, a közeljövőben nem fog ötpercenként csengenie a telefonja, hogy új információkkal lássák el Hersley halálát illetően. – Ezen a számon elér, ha bármi is eszébe jutna a gyilkossággal kapcsolatban. Ha nekem merülnek fel kérdéseim, én is felkeresem, ezért megkérem, hogy ne hagyja el a várost.

- Nem állt szándékomban. – Leslie a hangsúlyával éreztette, lezártnak tekinti a beszélgetést. Intett Cadennek, hogy álljon fel, aki rájött, lemondhat arról, hogy kikísérik az ajtóig. – Ha nem haragszik, maradnék. Nem hiszem, hogy eltévedne.

- Hogyne. – Caden elrakta a jegyzettömbjét és a tollát, aztán sarkon fordult. – Viszontlátásra.

            Leslie el sem köszönt. Megvárta, amíg Caden mögött becsapódik az ajtó, aztán megfogta az asztal szélét, és nagy nehezen álló helyzetbe kényszerítette magát. Meglazította a köntösén az övet, miközben kicammogott a szobákat összekötő folyosóra, ahol már várta Miranda. A nő csábosan mosolygott, és magára tekert egy törölközőt, vélhetőleg azért, ha mégis ki kellene mennie, ne meztelenül álldogáljon Caden előtt. A törölköző éppen a combjáig ért, kivillant alóla tetoválása, aminek mintáját Leslie élvezettel követett végig.

- Dobd le azt a vackot – felelte vidáman. Még egyszer az ajtó felé fordult, aztán miután megbizonyosodott afelől, többet senki nem tör rájuk, a nőhöz sietett. Magához rántotta Mirandát, az ujjai bekúsztak a törölköző alá, és a nő combjának belső részét cirógatták. Leslie végighúzta a kezét a tetoválás mentén, majd a mutatóujját Miranda hüvelyébe nyomta, hogy ellenőrizze, a nő még mindig olyan nedves-e, mint amikor otthagyta. – Eltakarja a lényeget.

- Szerintem sokkal sejtelmesebb így, nem igaz? – Mirandának egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy Leslie ujjai még mélyebbre hatoltak a testében. Előredőlt, ajkait puhán hozzáérintette a férfi ajkaihoz, ám a csókja azonnal megkeményedett, mikor Leslie ujjai ki-be mozogtak a hüvelyében. Kipirult, a légzése azonnal felgyorsult, tudta, ha így folytatódik, pillanatokon belül elveszti a kontrollt. Olyan végtelenül hosszúnak tűnt az idő, amíg arra várt, hogy Caden abbahagyja Leslie kérdezgetését, hogy most minden mozdulat eljuttatta az orgazmusig.

- Valami igazán sejtelmesre vágysz? Hadd mutassak valamit. – Leslie elengedte arra a néhány másodpercre Mirandát, amíg levette a köntösét, majd a nőről is letépte a törölközőt, és a háta mögé dobta. Mirandának elkerekedett a szeme, mikor felfedezte, mit akar a férfi, ám már nem maradt ideje tiltakozni, mikor Leslie megfogta a derekánál fogva, és fejjel lefelé fordította. Azonnal a fejébe szaladt a vér, ám amikor a férfi széttárta a lábait, és a nyelvét incselkedve végighúzta a szeméremajkai mentén, még erről is elfeledkezett. – Tessék. Te is csinálhatod, bébi.

            Miranda elképzelni sem tudta, hogyan képes Leslie még beszélni is ebben a helyzetben. A lábai szorosan a férfi nyaka köré kulcsolódtak, Leslie derekába kapaszkodott attól való félelmében, a férfi talán leejti. Leslie gyengéden megcsókolta a hüvelyét, de semmi mást nem tett, így éreztette, addig nem megy tovább, amíg Miranda passzív marad. A nő elvigyorodott. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy megnyugodjon, nem fognak előreesni, aztán a karjai vándorútra indultak a férfi testén, és megragadta Leslie férfiasságát. Most ébredt rá, jelen helyzetben éppen tökéletes a magassága, hiszen erőlködés nélkül elérte a férfi ágyékát, nem kellett összehúznia magát.

- Ahogy gondolod – duruzsolta sokat sejtetően, a következő másodpercben pedig az ajkai szorosan Leslie férfiassága köré kulcsolódtak. A kezével megragadta a férfi péniszét, az előváladéknak köszönhetően a tenyere könnyedén siklott végig rajta. Majdnem felkiáltott, mikor mozdulataival egy időben Leslie nyelve újabb rohamra indult. A férfi élvezettel kóstolgatta a hüvelyét, Miranda gerince mentén végigrohant a borzongás, miközben azzal próbálkozott, hogy teljesen leeressze a torkába Leslie férfiasságát. Ujjai közben a férfi herezacskóival játszottak, minden maradék józanságát össze kellett szednie, hogy megtartsa magát, miközben Leslie a csiklóját izgatta. A duzzadt pénisz folyamatosan lüktetett a szájában, ahogy fel-le mozgatta a fejét, Leslie pedig fáradhatatlanul kényeztette legérzékenyebb pontját, a nyelve hol apró köröket írt le, hol fel-le mozgott. Miranda hüvelyében összerándultak az izmok, és minden alkalommal, amikor a férfi nyelve irányt változatott, úgy érezte, el fog élvezni, ám Leslie gondoskodott róla, hogy ez ne történjen meg idejekorán. Mozdulatai csakhamar idomultak a nő mozdulataihoz, akinek ajkai még sebesebben csúszkáltak a péniszén, a heréket morzsolgatva, és a makkot nyalogatva. Még több vér szaladt a fejébe, mikor Leslie váratlanul megragadta a lábát, és lefejtette a nyakáról. Mirandának még tiltakozni sem maradt ideje, ahogy a férfi újból megfordította, a következő másodpercben pedig durván beléhatolt. Miranda felsikoltott, és elkeseredetten belekapaszkodott a férfibe, akinek a dereka köré fonta a lábait. Rövid ideig összefonódva álldogáltak egymással szemben, aztán mikor Leslie meg akarta mozdítani a csípőjét, Miranda gyorsan megrázta a fejét.

- Ne itt! – kérte.

- Megtartalak.

- Nem baj… - Miranda elhúzta az egyik kezét, majd végigfuttatta Leslie szája mentén. Rögtön elrántotta, mikor a férfi be akarta kapni, és még pajkosabban elmosolyodott. – Menjünk a nappaliba. Fotelben még sosem csináltam.

            Leslie-t nem kellett túl sokat biztatni. Miranda feneke alá karolt, ahogy a nő megcsókolta, csaknem vakon tántorogtak a nagyszobába. Ajkaik lelkesen kergették egymást, még akkor is, amikor mindketten lerogytak a fotelbe. A testük annyira összeforrt, mintha valóban eggyé váltak volna, Miranda az első lökést meg sem érezte, ahogy Leslie mozgatni kezdte a csípőjét. Belekapaszkodott a karfába, mikor a férfi kirántotta a péniszét a hüvelyéből, és másodszor is beléhatolt, aztán furcsán ívbe feszült a háta. Váratlanul forróság töltötte el a belsejét, felnyögött, ahogy Leslie belemarkolt a fenekébe, és gyúrni kezdte. A teste fel-le emelkedett, csakhamar felvette a férfi vad ritmusát, egyre gyorsuló ütemben és követelőzőbben mozogtak. Miranda megérintette a csiklóját, Leslie-vel összefonódtak az ujjai az apró, érzékeny pont felett, aztán a következő lökésnél a férfi azt is izgatni kezdte. Mirandának pattanásig feszültek az idegei, ahogy a gyönyör első hulláma könyörgően a torkába szökellt, újra remegni kezdett, többet nem parancsolt izmainak. Megugrottak a mellei, körmei belemélyedtek a karfába, utolsó erejéből még résnyire kinyitotta a szemét, ám látni már semmit nem látott, ahogy leterítette az orgazmus. Minden egyetlen színes foltba folyt össze körülötte, aztán már csak a saját sikolyát és Leslie zihálását hallotta a fülében, ahogy majdnem egyszerre jutottak el a csúcsra.