Ötödik fejezet

            Miranda a tükör előtt álldogált, és elvégezte az utolsó simításokat a sminkjén. A kezére nyomott egy kis alapozót, aztán még egyszer végigkente az arcát vele, hogy a legapróbb bőrhibákat is eltüntesse. Akármennyire küzdött is ellene, egy-két pattanás a mai napig maradt az arcán, ő viszont szeretett tökéletesen kinézni. Csinos és vonzó nőként sokkal könnyebb volt elcsábítania a férfiakat, mintha smink és megfelelő ruhák nélkül állt volna eléjük. És akármennyire állították is a férfiak, hogy nincs szükségük a tökéletes nőre, egy-egy éjszakára szívesen kipróbálták, még ha hosszabb távon nem is foglalkoztak vele.

            Miranda sóhajtott. Enyhén kinyitotta a száját, és még egyszer kihúzta a szemét a fekete szemceruzájával, ami igazi macskatekintetet kölcsönzött neki. Reménykedett benne, hogy sikerrel jár majd a terve, bár nem látta, miért ne tudna elcsábítani, és szeretőként megtartani három embert, mikor korábban is számtalanszor eljátszotta már. Igaz, akkor nem egy gyilkosság felderítése volt a tét. Tudta, hogy most a főnökéért, Alanért megy bele ebbe a játékba, ám ha csak egy pillanatra is megfordult volna a fejében, hogy nem fogja élvezni, valószínűleg azonnal kihátrál. Annyira őrült ő sem volt, hogy a semmiért feláldozza a testét. Élénken emlékezett még azokra az időkre tinédzserkorából, mikor kielégületlenül feküdt az ágyon, miután a partnere elélvezett, és a fiú csak annyit tudott kinyögni, hogy „Bocs”. Miranda akkor megfogadta, hogy hiába tartja a szexet a felnőttek játékának, nem hajlandó belemenni, csak ha tudja, ő is profitál belőle. Maga a tény, hogy bárkit az ujjai köré tud csavarni elégedettséggel töltötte el, de kevés volt ahhoz, hogy kijelenthesse, valóban élvezi, amit csinál. Ő világéletében sikamlós szexre vágyott, sorozatos orgazmusokra, arra, hogy a térdei felmondják a szolgálatot és egy-egy szenvedélyesebb éjszaka után ki se tudjon kelni az ágyból. Már ha egyáltalán az ágy közelébe kerülnek… Ugyanis azért sem volt különösebben oda. Egy autó hátsó ülése, a mozi két üléssora közötti vékony folyosó vagy éppen a fotel jobban felizgatta, és sokkal extrémebbé tette a helyzetet.

            Visszatette a szemhéjceruzát a tartójába, aztán megigazította az ezüstszínű hullámcsatokat a hajában, amikkel hátrafogta a frufruját. Igazán szerencsésnek tartotta magát, mert meglehetősen rövid keresgélés után ráakadt Leslie-re az egyik népszerű társkereső oldalon, és miután elárasztotta üzenetekkel, megállapodtak abban, hogy találkoznak. Miranda különös izgalommal készült a randevújukra, talán még több időt fordított a külsejére, mint amikor olyan férfiakkal futott össze, akiket ő választott ki. Csakhogy azoknak a találkozóknak nem volt tétje, most pedig megerősíthette magában, hogy mennyire jó nő, ha Leslie-t is behálózza. Csupán elő kell vennie azokat a trükköket, amikkel már annyi férfit megőrjített, és nyert ügye van.

            Miranda elmosolyodott, miközben kikapcsolt két gombolt a blúzán, így már teljesen be lehetett látni a dekoltázsába. Belülről kipárnázott, sötétkék blúzt viselt, aminek köszönhetően nem kellett melltartót felvennie, és ennek kifejezetten örült, mert utálta azt a fehérneműt.

- Mindjárt kész… - dünnyögte, miközben befűzött egy barna övet a farmerjébe. Rövid töprengés után egy harmadik gombot is kioldott a blúzán, így most már a mellei is majdnem elővillantak, de ő még sokadik szemrevétel után is úgy ítélte, a ruhája többet sejtet, mint amennyit valójában mutat. És a férfiak – legalábbis azok, akik nem érték be egyetlen gyors menettel valahol egy étterem mosdójában – ezt kedvelték jobban. Mindig megnevetette, ha belegondolt, mennyire kiismerte őket. Nem is tartotta számon, hány partnere volt – jóval több, mint amennyit a prűd barátnői elfogadhatónak minősítettek -, de úgy gondolta, az ismerőseivel ellentétben előtte nem maradt olyan férfititok, amire ne derített volna fényt.

            Nem is tudta, mekkorát téved.

            Ellenőrizte a telefonját, hogy nem jött-e üzenete, ugyanis abban állapodtak meg Leslie-vel, hogy amennyiben valamelyiküknek közben jön valami, keresik a másikat. Azonban egy rövid SMS-től eltekintve, amit a húga küldött, semmi mást nem kapott. Nem mintha annyi ember lett volna, aki üzengetett neki… Alannel annak idején inkább telefonáltak, a családjával pedig már hosszú hónapok óta nem tartotta a kapcsolatot, lényegében azóta romlott meg a viszonyuk, mikor kitalálta, hogy nem megy egyetemre, hanem titkárnőként dolgozik majd tovább. És a szülei a kissé csapodár életmódját is nehezen tolerálták – állandóan azzal hozakodtak elő, hogy így csak magát teszi tönkre, és előbb-utóbb kiég, ám ő ezt egyelőre nem tartotta reális veszélynek. Egyébként sem állt szándékában huszonhárom évesen férjhez menni, aztán négy gyereket nevelni egy olyan férfivel, akinek csak a családi nyomás miatt mondott igent.

             Tudta, az összes felmenőjénél az idősebb gyereket becsülik meg jobban, és őket biztatják a leginkább arra, hogy haladjanak előre, ám náluk éppen fordította vált a helyzet, mindössze azért, mert nem követette az utat, amit kijelöltek neki. Sosem jött rá, hogy a diploma hiányával vagy a szeretői tartásával ásta el magát jobban, ám abban biztos volt, hogy a magánéletéről akkor alakították ki a szülei a nem túl hízelgő véleményüket, mikor lebukott, hogy több férfivel is szexuális kapcsolatban áll, és egyik mellett sem szándékszik elköteleződni. Ez olyan érvágást jelentett az anyjának, amit azóta sem bocsátott meg neki. Főleg azért, mert a húgát – aki viszont vele ellentétben elkezdte az egyetemet – már el is jegyezték.

            Felkapta a retiküljét, még egyszer ellenőrizte, hogy nem keresték-e az elmúlt néhány percben, aztán beledobta a telefonját a táskájába. Leslie-vel abban állapodtak meg, hogy egy belvárosi kávézóban találkoznak, mert mindketten szerették a kapucsínókat, Miranda az elmúlt évek alatt pedig kitűnően megtanulta, hogy melyik fajta milyen ízű. Ezenkívül akárhány férfivel találkozott is, az internetes társkeresés esetén benne maradt a félsz, hogy mi történik, amennyiben az illető nem pont ugyanaz, akinek kiadja magát, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy fényes nappal és nyilvános helyen találkozzanak. Ha Leslie esetleg csúnyább vagy erőszakosabb, mint amilyennek a fotó alapján elképzelte, akkor lelép. A saját testi épségét nem fogja kockáztatni a nyomozás sikerességéért.

            Bezárta a lakását, aztán előkapta autójának kulcsait és beült a volán mögé. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy jobban tenné, ha taxival menne, mert ki tudja, hol kötnek ki, de végül elvetette az ötletet. A saját autójában nagyobb biztonságban érezte magát, és bőven ráfért, hogy a vezetést gyakorolja, mivel az utóbbi időben egy kissé elszokott tőle. Bár jó néhányszor a saját autójával ment be a munkahelyére, Alan mind gyakrabban vállalta, hogy hozza és viszi, amit ő hálásan elfogadott. A férfi egyébként is annyira büszke volt a vadonatúj Hummerjére, hogy legszívesebben mindenkinek azt mutogatta volna, még ha kisebb infarktusokat kapott is, amikor rádöbbent, mennyire rúg a benzinköltsége.

            Miranda ráfordította a kulcsot, és várta, hogy halkan felbőgjön a motor, miközben bekapcsolta a rádiót. Keresett egy kilencvenes évekbeli zenéket játszó rádiócsatornát, aztán halványan elmosolyodott, mikor meghallotta Kylie Minogue egyik számát. Sok szép emléke fűződött ehhez a dalhoz, mint ahogy a legtöbb slágerhez, amit az elmúlt tíz évben játszottak. Annyi férfivel sodorta össze az élet, hogy pontosabban meg tudta mondani, egy-egy számnál éppen melyik simogatta fenekét, mint azt, hogy mi is volt a nevük. Valószínűleg képtelen lett volna felsorolni őket, és a huszadik után kijelenthette volna, nem a nevek, hanem a tettek számítanak. Azt is kisebbfajta csodának tartotta, hogy Caden nevét megjegyezte valahogyan. Bár a történtek után mostanra természetesen beleégett a memóriájába, ha másért nem, azért, hogy nevessen rajta, milyen kétségbeesetten nyúlt Caden utána, mikor hátrahajolt, hogy elrakja a papírokat.

            Pedig kár. Cadent igazán kedvelte. Tetszett neki az, hogy kilenc évvel idősebb nála, és milyen bájosan morog, ha szóba kerül a kora.

            Miranda átváltott egy másik rádiócsatornára, aztán ráfordult arra az útra, ami a kávézóhoz vezetett. Bár még majdnem félórája volt a randevúig, szeretett volna jóval korábban odaérni. Egyrészt azért, mert nem vágyott rá, hogy a férfi később hatalmat gyakorolhasson felette azzal, hogy kijelenti, késett annak idején, másrészt nem ártott volna feltérképezni a helyet. Nem tudta, mire számítson egy olyan helyzetben, ahol a kényszer szülte, hogy éppen ezzel a férfivel fusson össze, nem pedig a vágy és a kíváncsiság.

            Miranda megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor talált egy üres parkolóhelyet a közelben. Előkapta a pénztárcáját, hogy aprót keressen, aztán úgy döntött, ha már idáig eljutott, akár játszhatna is egy kicsit. Elvigyorodott, ahogy megpillantott egy magas, barna hajú férfit a visszapillantó tükörben, aki éppen a parkolóóra felé igyekezett, és folyton azt figyelte, nem járt-e még le az idő. Miranda fürgén kiszökkent az autóból, majd becsapta az ajtót, és elindult a férfi felé. Lejjebb húzta a blúzát, hogy biztosan látsszon, nem visel melltartót, miközben összeborzolta a haját, és magára öltötte legcsábosabb, kissé megtévesztő mosolyát. Magas sarkú cipői halkan kopogtak a betonon, a csípőjét finoman riszálta, így a férfi szinte azonnal felfigyelt rá, ahogy Miranda a közelébe ért. Néhány másodpercig alaposan megbámulta, tekintete különösen sokáig elidőzött a nő mellénél, aztán zavartan megrázta a fejét.

- Segíthetek? – érdeklődött. Miranda bólintott, miközben még közelebb lépett a férfihez. Ártatlan arcot vágott, mintha egy tanácstalan kislány lenne, aki nem boldogul a bonyolult technikai eszközökkel. Ilyenkor vette hasznát, hogy hiába huszonkét éves, még húsznak is alig néz ki – kivétel nélkül szinte mindenki elhitte, hogy elveszett egyetemista, akit burokban neveltek a szülei, és most döbbent rá, mennyi mindenhez nem ért.

- Elnézést, de otthon felejtettem a pénztárcám – válaszolta Miranda sajnálkozva. – És valószínűleg egész nap itt fogom hagyni az autóm… - mondta megjátszott elkeseredettséggel. – Ki tudna segíteni?

- Nos, hölgyem, lehet, hogy annyi apróm nekem sem lesz – mondta a férfi bizonytalanul. – Próbáljon meg esetleg felváltani egy tízdollárost, és akkor lesz mit bedobálnia.

- Csak az a gond, hogy magát a pénztárcám hagytam otthon – sóhajtott Miranda. – És már nem akarok visszamenni, mert tudja, a közelben a hotel, ahol foglalásunk van, a barátnőm pedig perceken belül ideér… - Miranda megnyalta az ajkait, mire a férfi hitetlenkedve bámult rá. – Elég hosszú ideig volt távol, az üzlet kissé leköti, de addigra megbüntetnének, mire idejön.

- Aha. – Miranda látta, hogy a férfi fejében beindulnak a fogaskerekek. Alighanem kirajzolódott előtte, ahogy ő meztelenül hentereg egy másik nővel, a látvány pedig minden bizonnyal izgalomba hozta. Az egyetlen szállodára bámult, amit megpillantott az irodaházak között, és Miranda éppen ezt használta ki ahhoz, hogy hozzásimuljon a férfihez.

- A 606-os szobában vagyunk… - súgta a férfi fülébe, miközben a zsebébe csúsztatta a kezét. A férfi felnyögött, de kétségkívül élvezte, ahogy Miranda mellei a mellkasának ütköznek. Néhány másodpercnyi bizonytalanság után megfogta Miranda vállát, hogy kezdjen valamit a feleslegessé vált kezével. – Úgyhogy ha egy kis szórakozásra vágyik, tudja, hol talál minket. Egész nap ráérünk. – Miranda óvatosan előhúzta a férfi pénztárcáját, majd kiemelt egy húszdollárost. Csakhamar megállapította, a férfi tart annyi készpénzt és kártyát mellette, hogy nem fogja megérezni a hiányát.

- Jó. – A férfi még akkor sem reagált semmit, mikor Miranda eltolta magától. Néhány másodpercig olyan közel kerültek az ajkaik, hogy a férfi könnyedén megcsókolhatta volna a nőt, azonban erre már nem maradt lehetősége, mikor Miranda felmutatta a húszdollárost.

- Köszönöm a segítséget – jelentette ki vidáman. Nem akart lopni, mivel azonban a férfi egyetlen rezdüléssel sem mutatta, hogy ellenkezne, eltüntette a pénzt a ruhájában. Elfordult, meglebbentette a haját és elégedetten konstatálta, a férfi még mindig megbabonázva bámulja – valószínűleg fel sem fogta, hogy éppen becsapták, és megragadt annál az információval, hogy ő néhány másodperc múlva egy nővel fogja megosztani az ágyát. Miranda tudta, mennyire kedvelik a férfiak, hogy szemtanúi lehetnek ilyesminek – annak idején a legjobb barátnője beszélte rá, hogy elégítsek ki egymást a barátja szeme láttára, mert szerette volna valamivel felhúzni a férfit, amitől aztán helyreáll a szexuális életük. Miranda úgy érezte, sosem lesz képes elfelejteni azt a sürgető és döbbent vágyat, ami a férfi szemében csillogott, miközben ő és a barátnője csókolóztak.

            Feltöltötte a parkolóórát, aztán elsietett a kávézó felé. Körülnézett, és miután még sehol sem látta Leslie-t, helyet foglalt az egyik kerek, márványmintás asztalnál. A sárga napernyő hatalmas, sötét árnyékot vont a feje felé, miközben megragadta a vajszínű, fűzött itallapot, amin részletesen felsorolták az összes italt, az árukkal és a hozzávalókkal együtt. Miranda felfedezett néhány kapucsínófajtát, aminek korábban még a nevéről sem hallott, és amiket szívesen megkóstolt volna, csakhogy sejtette, mivel kávéalapúak, a harmadik után annyira felpörögne, hogy napokig képtelen lenne elaludni.

- Hozhatok valamit?

- Köszönöm, egyelőre várok. – Miranda elküldte a pincért, és még egyszer körbepillantott, hátha meglátja valahol Leslie-t. Újra meg újra átolvasta az itallapot, hogy úgy tűnjön, mintha választani készülne, de még nem döntött. Nem szerette volna, ha elküldik, márpedig a mellette lévő asztaltól éppen most állítottak fel egy nőt, aki felháborodva hajtotta össze a laptopját. A nő sziszegett valamit spanyolul, aztán behajította a macbookot a táskájába, és elviharzott, faképnél hagyva a meglepett pincéreket.

- Nocsak, ilyen korán?                                                                                         

            Miranda megragadta a szék hátát, és rémülten hátrafordult, majd halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, mikor észrevette Leslie-t, aki közvetlenül mögötte álldogált. A férfi még magasabbnak tűnt, mint amilyennek a fényképek mutatták: körülbelül százkilencven centiméter lehetett, Miranda úgy becsülte, a férfi hónaljáig érthet. Leslie vastag, fehér keretes napszemüveget viselt, amit most lazán hátratolt, mintha hajráf lenne, pedig rövid, sötétbarna haja nem szorult ilyen támasztékra. Fekete, fiatalosan csillogó szeme volt, legalább öt évet könnyedén letagadhatott volna a korából, harmincötnél alig nézett ki többnek, most valahogy az arcán lévő ráncokat is eltűntette. Fehér pólót és sötétkék farmert viselt, ha nem hordott volna méregdrága karórát és a cipője nem a legdrágább bőranyagból készült volna, Miranda nem mondta volna meg, hogy egy befutott és sikeres vállalkozóval áll szemben. Leslie izmos mellkasa arról árulkodott, rendszeresen edz, volt is valami zöldes karszalag a csuklóján, alighanem a belépő egy fitneszszalonba.

- Szeretek pontos lenni – felelte Miranda könnyedén. Hátravetette a haját, aztán intett Leslie-nek, hogy foglaljon helyet vele szemben, aki készségesen engedelmeskedett. Kissé darabosak voltak a mozdulatai, alighanem hozzászokott az ülőmunkához, és ahhoz, hogy egész nap egy számítógép monitorját bámulja, a könyvelők jelentésére várva. Kényelmesen elnyúlt a széken, majd a tarkója mögött összekulcsolta a kezét, és a napfény felé fordította az arcát. Miranda nehezen tudta elképzelni, hogy egy ilyen férfi saját vállalkozást vezet és otrombán utasításokat ad a beosztottainak, de már Alan esetében is szembesült azzal, hogy az ilyen embereknek, csakúgy, mint a diplomatáknak, két arca van. Az üzleti életben kegyetlenek és elszántak, akik kíméletlenül lecsapnak egy apró hibáért is, és állandóan a kirúgással fenyegetőznek, a családjukkal és a párjukkal viszont gyengédek és barátságosak. Alan vele is máshogy bánt, mint a PR-menedzserével, akivel állandóan üvöltözött, amiért nem tudott egy rendes brosúrát összeállítani. – A jó időzítés szexi.

- De még mennyire az – válaszolta Leslie vidáman. Kérdőn Mirandára nézett, aztán elvette a nőtől az itallapot, mikor átnyújtotta. Egy másodpercre összeértek az ujjaik, Miranda érezte, hogy a szokásos, jóleső borzongás végigfut a testén. Egészen izgatónak találta Leslie-t, ami még őt is meglepte. Nem pontosan ilyennek képzelte a férfit, azt hitte, jóval idősebbnek tűnik majd, és olyan hűvösen viselkedik majd, mint amilyen kurtán válaszolgatott az üzeneteiben. Mirandának ugyanis nem kis győzködésébe telt, hogy rávegye Leslie-t, találkozzanak majd, a férfi ugyanis folyton arra hivatkozott, nem ér rá ilyesmire a vállalkozás mellett, ám utolsó levélváltásukkor közölte, elbűvöli Miranda kitartása. – És meglepődnél, mennyi nő nincs ezzel így. A legtöbben úgy gondolják, a férfi kötelessége, hogy várjon rájuk.

- Én csak annyit várok el másoktól, amennyit én is adok nekik – felelte Miranda. Próbálta kipuhatolózni, hogyan beszélhet Leslie-hez, hogy a férfi a barátibb vagy inkább a kimértebb megközelítés híve. – És talán az, hogy odaérjünk valahová, egyformán fontosnak kellene lennie mindenki számára. De mindegy. – Miranda vállat vont. – Beszélgessünk valami kellemesebbről.

- Rendben – biccentett Leslie. – Rendeltél már?

- Még nem. – Miranda kissé megemelkedett, hogy lássa az itallapot Leslie kezében. A férfinek hatalmas tenyere volt, Miranda megborzongott a gondolatra, milyen lenne, ha Leslie a fenekére ütne szex közben. Alighanem sikítana a gyönyörtől. Oké, kicsit előreszaladtunk, nyugtatta magát. Akármennyire is azt tűzte ki célul, hogy mindhárom vállalkozót elcsábítsa, ha az első öt percben kinyilvánította volna a szándékát, könnyűvérűnek bélyegezték volna, és eljátszotta volna az egyetlen lehetőségét, hogy sikerrel teljesítse a feladatot.

- Akkor tessék. – Leslie az asztal közepére fektette az itallapot. Miközben Miranda a menü felé hajolt, élvezettel végigjártatta a tekintetét a nő testén, a hajától egészen a derekáig. Szemlátomást imponált neki, hogy egy Mirandához hasonlóan fiatal nő az ő társaságára vágyik, és nem is próbálta elrejteni, mennyire örül a ténynek. Halkan dudorászott egy régi Bon Jovi slágert, miközben arra várt, hogy Miranda döntsön.

- Legyen egy Café Latte – jelentette ki Miranda kis idő elteltével. – Neked?

- Egy Melange. – Leslie intett a pincérnek, aki odalépett hozzájuk, hogy leadhassák a rendelést. – És hadd fizessem ezt most én.

- Ahogy szeretnéd – közölte Miranda. Lazán keresztbefűzte a lábát, és egy másik párost kezdett el figyelni, akik egy távolabbi asztalnál foglaltak helyet. Tudta, hogy mondania kellene valamit, mielőtt beköszönt a kínos csend és csak tanácstalanul pislognak egymásra, ám semmi értelmes nem jutott eszébe, amivel elindíthatta volna a kommunikációt kettejük között. – Szóval, ööö… Mivel is foglalkozol pontosan? – Tudta, hogy korábban, még a találkozásuk előtt szót ejtettek erről, ám el kellett játszania a magányos titkárnőt, aki valóban azért provokálta ki a randevút, mert az idősebb férfiakhoz vonzódik. Elhatározta, hogy mostantól fogva kínosan ügyel minden szavára, elég volt ugyanis egyetlen rossz mondat, és máris lebukott.

- Egy vállalat vezérigazgatója vagyok – válaszolta Leslie. Visszalökte az itallapot az asztal közepére. Közelebb hajolt Mirandához, akinek orrát megcsapta a különös kölni illata, amit a férfi használt. Kétségkívül illett hozzá, és alátámasztotta Miranda azon elméletét, mely szerint Leslie különösen sokat foglalkozik a megjelenésével. – Irodaszerek gyártásával és forgalmazásával foglalkozunk, jelen pillanatban miénk a legnagyobb vállalkozás a városban.

- Érdekesen hangzik – csicsergett Miranda. A mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról, ujjait lazán összefűzte az álla alatt. Leslie merengve figyelte, ő pedig hasonlóan reagált a férfi pillantására. – Mit jelent pontosan az, hogy irodaszerek?

- Leginkább papírírószereket, szóval minden olyan apró tárgyat, aminek a jelenlétét észre sem veszed a hétköznapokban, például tollak, naptárak vagy nyomtatópapír. Megrendelésre szállítunk az ezzel foglalkozó kereskedésekbe vagy az irodákba, amikkel összeköttetésben állunk. Vannak területi képviselőink, akik végigjárják az üzleteket, hogy bemutassák a legújabb árukat, és meggyőzzék a beszerzési osztály dolgozóit, hogy tőlünk rendeljenek, a logisztikai osztályon pedig megtervezik, hogyan szállítsák le a termékeket, ha befutnak a rendelések. Én ennek a cégnek a működését irányítom. – Leslie zavartan elnevette magát. Megvakarta az állát, aztán megrázta a fejét. – Ne haragudj… Nem tudom, miért áradozom ennyit róla. Szerintem ennek a felét te is tudod, a többi meg nem érdekel.

- Semmi gond, szívesen hallgatom – vágta rá Miranda. Zseniális ipari kém lennék, villant át a kaján gondolat az agyán. Abból, amit kivett Leslie szavaiból, az ő vállalkozása is hasonló alapokra épült, mint Alané, és ha Miranda elég rafinált lett volna, könnyedén kiszedhette volna, minek köszönhető, hogy a cége folyton egy lépéssel Alan cége előtt járt. Talán szervezettebbek voltak, vagy jobb embereket alkalmaztak. – Úgysem látok bele egy ilyen vállalkozás működésébe – hazudta.

- Annyira azért nem érdekes, mint hangzik – felelte Leslie komoran. – Eléggé idegőrlő, hogy mindenkit rá tudj venni, egyforma intenzitással dolgozzon, és egy pillanatra sem engedheted ki az irányítást a kezedből, mert valami összeomlik. Márpedig ha mondjuk hiba csúszik a szállításba, akkor könnyen lehet, hogy az adott ügyfelünket elveszítjük, és újra kell kalkulálnunk a költségvetést, hogy ne legyünk veszteségesek. – Leslie leemelte a napszemüvegét, és a pólójára akasztotta. – De erről a témáról tényleg bőven elég ennyi. Mesélj te magadról valamit. Titkárnőként dolgozol, ha jól emlékszem, ugye?

- Igen, az okmányhivatalban – válaszolta Miranda. Biccentett, mikor a pincér letette elé a kapucsínót, aztán a szájához emelte a poharat, és lágyan belekortyolt. Leslie némán fürkészte minden mozdulatát, tekintetében kíváncsiság és izgalom keveréke csillogott. Miranda eredménynek tartotta, hogy sikerült felkeltenie a férfi érdeklődését… Most már csak azon kellett dolgoznia, nehogy lelohadjon, mert ebben az esetben felesleges volt küzdenie. – Ugyanaz a helyzet, amúgy… Egész nap fel-le rohangálok, mindenki engem ugráltat, de a fizetés nem rossz, szóval nem akarok kilépni.

- Miért lettél titkárnő?

- Hmmm… - Miranda felkapta a szalvétát, és letörölte azt a néhány csepp italt, ami a szája sarkában maradt. Leslie most már megállás nélkül bámulta, mintha valami műremek lenne, ami pillanatokon belül szétporlik, ezért addig kell gyönyörködni benne, amíg megteheti. Miranda kihúzta magát, majd végigsimított a nyakán, miközben próbált úgy tenni, mintha kissé zavarban lenne. Sejtette, Leslie jobban kedvelne egy szégyenlős nőt, mint egy túlzottan talpraesettet. – Nem is tudom, egészen jó opciónak tűnt. Diplomára sosem vágytam különösebbet, viszont úgy gondoltam, ez talán egy olyan állás, aminek a segítségével sokat kereshetek. Azóta rájöttem, hogy főnök válogatja, mennyi fizetést kapok, de ahhoz képest, amit elvárnak tőlem, egészen jól fizetnek.

- Az a fontos – motyogta Leslie. Beleszívott a szívószálba, az ital minden korttyal csaknem elpárolgott a pohárból.

- És te miért lettél vállalkozó?

- Nem igazán az én döntésem volt – felelte Leslie. Átnyúlt az asztalon, és megfogta Miranda kezét, aki meglepetten felkapta a fejét. Leslie elmosolyodott, aztán cirógatni kezdte a nő kezét, Miranda összerezzent gyűrűje hűvös érintésétől. – Családi vállalkozásról volt szó, apám alapította a céget vagy harminc éve. De ő nem igazán értett hozzá, hogyan kell bánni egy vállalattal, úgyhogy elég veszteségessé vált egy idő után, és úgy is volt, hogy megszüntetik, de aztán kaptám egy esélyt, hogy vigyem én tovább. Nekem meg sikerült felfejleszteni a mostani szintjére.

- Aha – válaszolta Miranda töprengve. – Akkor ez ugyanúgy működött, mint Hersley esetében.

- Mármint? – érdeklődött Leslie. – Ki az a Hersley?

- Alan Hersley – jegyezte meg Miranda óvatosan. – Akit nemrég meggyilkoltak azon az amarillói konferencián. Elég sokat írt róla az újság.

- Vagy úgy. – Leslie hangja hirtelen megkeményedett. Elhúzta a kezét Mirandáétól, és újból megszorította a poharát. A levegő érezhetően megfagyott közöttük, és a nő rádöbbent, ezúttal elég érzékeny pontot érintett. Tudta, hogy egyik üzletember sem szereti a konkurenciát, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire. Leslie úgy viselkedett, akár egy büszkeségében sértett, általános iskolás kisfiú. – Igen, pontosan úgy. Csakhogy Hersley sosem jutott el odáig, mint én.

- Nem kedvelted Hersleyt?

- Látom, tényleg nem sokat értesz az üzleti élethez – sziszegte Leslie bosszúsan. – Ebben az esetben hadd avassalak be. Mi Hersleyvel vetélytársak voltunk – ellenfelek, ha úgy tetszik. És azokban a körökben, ahol mi mozgunk, már nincs könyörület. A legkevésbé sem sajnálom, hogy meghalt. Pontosan azt kapta, amit megérdemelt a pökhendiségéért.

- Pökhendisége? – Miranda nem tudta, meddig feszítheti a húrt, de megpróbált minél többet kiszednie Leslie-ből, mielőtt a férfi az asztalra csap, és kijelenti, nem azért jött el a randevúra, hogy a munkájáról beszélgessen. – Pökhendi volt?

- A legarrogánsabb emberek közé tartozott, akiket valaha is ismertem – közölte Leslie egykedvűen. – Főnöknek is csapnivaló volt, elképzelni sem tudta, hogyan fogja össze az embereket, ezért a helyettesének kellett minden piszkos munkát elvégezniük, ő gondolom, egész nap a titkárnője fenekén legeltette a szemét és a Hawaii-szigetekről álmodozott. – Miranda majdnem elnevette magát, ha belegondolt, ez mennyire igaz. Alan tényleg sokat bámulta a hátsóját, egyszer meg is jegyezte, mennyire csinos, még ha méreteiben meg sem közelíti Jennifer Lopezét. – Egyedül arra kellett neki a vállalkozás, hogy minél több pénzt kisajtoljon belőle, úgyhogy a profit nagy részét lenyúlta, alig lehetett rávenni, hogy valamennyit forgasson vissza. – Leslie egy másodpercre elhallgatott. – Ez elég jól kiderült azon a konferencián… De ugye csak emiatt érdeklődsz? – kérdezte gyanakodva. Miranda szaporán bólogatni kezdett, hogy eloszlassa a férfi minden gyanúját.

- Persze. Bocs… Ne haragudj. Csak annyit hallottam manapság róla, és ha már így felmerült… De nem akarok semmit ettől az egésztől… Szóval érted…

- Oké, ne magyarázkodj – nevette Leslie. Miranda örömmel konstatálta, hogy ismét mosolyogni látja a férfit. – Felesleges. És azt hiszem, felismernék egy oknyomozó riportert, találkoztam párral mostanában. Hersley ügye körül meg csak a botrány van, egyre szövik az összeesküvés-elméleteket, amíg le nem cseng az ügy. Ahhoz pedig talán hónapok kellenek.

- Téged is megkeresett a rendőrség? – Miranda konkrétan arra volt kíváncsi, Caden beszélt-e már Leslie-vel, de figyelt rá, egyetlen pillanatra se tűnjön úgy, hogy nem a laikus izgalmában kérdez. Leslie megrázta a fejét.

- Eddig még elkerültek… De előbb-utóbb úgyis rám fogják vetni magukat, mert ott voltam azon a konferencián – mint ahogy ötven másik ember is, szóval a tettest megtalálni olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban. – Leslie sóhajtott. Egy utolsó szívással kiürítette a poharát, aztán eltolta maga elől. – Azért remélem, nem fogsz rögtön pszichopata bűnözőnek tartani, ha tárgyalnom kell a rendőrséggel.

- Én ezt egy szóval sem mondtam – jelentette ki Miranda némi felháborodással a hangjában. – Amúgy meg… ha annak tartanálak, már rég leléptem volna. És nem Alan Hersley az, aki itt tart – tette hozzá vigyorogva. Leslie hasonlóan viszonozta a gesztust, miközben előkapta a pénztárcáját, majd kiemelt néhány gyűrött bankjegyet. Miranda megfigyelte, éppen csak annyi készpénzt hozott magával, hogy a kapucsínót kifizesse, ellenben legalább öt hitel-és bankkártya sorakozott a különféle tartókban.

- Hízelgő. – Leslie kisimította a bankjegyeket, aztán a pohara alá csúsztatta. Miranda látta, előre kiszámolta a borravalót, éppen annyit, hogy ne tartsák se túlzottan bőkezűnek, se szűkmarkúnak. – Lenne kedved sétálni egyet? Ha már úgyis itt vagyunk…

- Miért ne? – Miranda is középre tolta a poharát, aztán felkapta a táskáját, és belenézett. Ellenőrizte, hogy végszükség esetén lenne nála óvszer, majd a vállára akasztotta a retikült. – Úgyis olyan ritkán járok egyet.

- Én is. A munkám bezár a négy fal közé, és legfeljebb a részlegek között teszek egy kis sétát időnként. – Leslie felállt, aztán Mirandához sétált, és felsegítette a székről. Miranda hálásan biccentett, majd nekisimult a férfinek, aki vezetni kezdte a közelben lévő park felé. Néhányan megbámulták őket, ahogy összefogódzkodva andalogtak, de Miranda tudta, manapság már nem számított különösebben botrányos látványnak, ha valaki egy nála kétszer idősebb partnerrel randevúzott… mint ahogy fennállt az ő esetükben. Miranda azon töprengett, könnyedén mindhárom, elcsábítandó vállalkozó lánya lehetne – a köztük lévő korkülönbség, az a tizenöt-húsz év legalábbis sugallhatta ezt. Miranda csak abban reménykedett, hogy nemcsak a férfiakra igaz, vonzza őket a friss hús, és Joan is ugyanolyan könnyen beadja majd a derekát, mint bárki más.

- Hallottad, amit mondtam?

- Bocs… - Miranda zavartan megrázta a fejét, aztán fújt egyet. Túlságosan elkalandozott a gondolataiban, márpedig ezt nem teheti meg még egyszer. Teljes egészében Leslie-re kell figyelnie, hogy a férfi úgy érezze, sikerült a bűvkörébe vonnia. – Elmondanád még egyszer?

- Semmi különös, csak azt mondtam, nagyon csinos ez a blúz rajtad – mondta Leslie. Beletúrt Miranda hajába, ujjai elvesztek a sötétbarna tincsek között. A nő gyanította, hogy az előbbi bók annak szólt, hogy Leslie felülről hamar észrevette, semmit nem visel a blúza alatt. Ráadásul az enyhén fújdogáló szél bekúszott Miranda felsője mögé, aki felfigyelt rá, hogy a mellbimbói enyhén megdermedtek, és nekinyomódtak a blúzának, mintha máris őrülten kívánná Leslie-t. – Jól áll.

- Köszönöm. – Ha mást nem is, de azt mindenféleképpen viccesnek tartotta Miranda, hogy valóban Leslie hónaljáig ért. Amennyiben szerette volna megcsókolni a férfit, a csípőjére köré kellett volna fonnia a lábát, belekapaszkodni a nyakába, és úgy felhúzni magát. Miranda elmosolyodott a gondolatra. Amennyiben ezt feltűnés nélkül kivitelezte volna, megpályázhatta volna a Macskanő szerepét. – Külön erre az alkalomra vettem.

- Valóban? – élcelődött Leslie a nővel. Átvágtak a parkon, de Miranda csakhamar rájött, még ha fel is kellene tartania annak a látszatát, hogy kedveli Leslie-t, meglehetősen kellemetlen számára, hogy ennyire szorosan összesimulva sétáljanak. A magasságbeli különbség egyszerűen áthidalhatatlannak tűnt köztük.

- Igen, az egyik üzenetedben írtad, hogy a kék a kedvenc színed. – Ez természetesen nem volt igaz, Leslie valahol az adatlapján említette ezt a tényt, de a férfinek szemlátomást tetszett, hogy ennyire odafigyelnek arra, amit mond. A keze lejjebb kalandozott Miranda testén, még utoljára megcirógatta a haját, aztán a nő hátára kúsztak az ujjai. Miranda összerezzent, a gyomra hirtelen felére szűkült össze, mikor Leslie puhán megérintette a gerincét. A blúz, amit viselt, annyira vékony volt, hogy úgy érezte, mintha a férfi a meztelen bőrét simogatta volna. Leslie nagyon is tudatosan hergelte, a mozdulatai arról árulkodtak, pontosan tudja, hogyan kell izgalomba hoznia egy nőt. Éppen csak hozzányúlt Mirandához olykor-olykor, ám minden mozdulatára mintha ezerszeresen hasított volna a vágy a nőbe. Miranda felvonta a szemöldökét. Eddig úgy hitte, ő csábítja el a férfiakat, de ezek szerint Leslie átlátott rajta, és bele akarta kergetni egy játékba, aminek a végeredményében még nem volt biztos. – Hé, mit csinálsz?

- Egy szóval sem mondtad, hogy tilos – válaszolta Leslie kajánul. Hirtelen lefelejtette az ujjait Miranda testéről, és maga felé fordította a nőt, aztán mindketten rádöbbentek, mennyire ostobának hat a helyzetük, ahogy Leslie, akár egy élő hústorony magasodik Miranda felé. Hamarabb tűnt a testőrének, mint az esetleges szeretőjének. – Mondd, te direkt választottál egy hozzám hasonlóan magas férfit?

- Nem a méret a lényeg – jelentette ki Miranda magabiztosan. – Nálam alacsonyabb alakokkal pedig nem találkozom, azokra nem tudok férfiként tekinteni.

- Hú. – Leslie megvakarta a fülét. Körülbelül akkor lett volna egy magasságban Mirandával, amennyiben kicsit megroggyantja a térdét, de az meg úgy tűnt volna, mintha meg akarná kérni a kezét. – Egyébként nagyon aranyos vagy ilyen alacsonyan. Mindig is kedveltem az ilyen nőket.

- Akkor esetleg találhatnánk olyan testhelyzetet, ahol kevésbé tűnik kínosnak a köztünk lévő magasságkülönbség – javasolta Miranda. Ha jól belegondolt, csaknem minden második szava hazugságnak számított, ugyanis sosem kedvelte az olyan férfiakat, akik több, mint egy fejjel voltak magasabbak nála, de Leslie szemlátomást imádta, ha az egóját fényezik, ő pedig majdnem tökéletesre fejlesztette azt a képességét, hogy agyondicsérje a férfiakat. Néhányuk annyira érzékeny volt a büszkeségére, hogy az nevetésre késztette. Úgy viselkedtek, mint a nagyra nőtt kisfiúk. – Mondjunk üljünk le. Na?

- Hogyne. – Leslie megragadta Miranda kezét, majd a közeli padhoz vonszolta, és leültette. Miranda pehelysúlyúnak számított hozzá képest, ezért olyan könnyedén maga mellé kényszerítette a nőt, mintha egy játékbaba lenne. Miranda belekapaszkodott a pad támlájába, hogy ne boruljon hátra, miközben Leslie is elhelyezkedett mellette. A férfi visszatette a napszemüvegét a fejére, amitől összeborzolódott a haja, ám ez csak még fiatalosabbá tette. Miranda megnyalta az ajkait. Ahogy Leslie végigsimított az arcán, már egyáltalán nem bánta, hogy elhatározta, elcsábítja a cél érdekében. A férfi jóképűbbnek és életvidámabbnak számított, mint amit a legelején hitt róla, és néhány ehhez hasonlóan könnyed kaland még lazán belefért az életébe. Eddig is több, mint hatvan szexuális partnere volt életében, néhány további igazán nem számított. A kielégültséghez vezető út néha meglehetősen rögös volt. – Egyébként most már beszámolhatnál róla, miért engem akartál. Miért szerettél volna ennyire mániákusan találkozni velem? – Leslie Miranda álla alá csúsztatta az ujjait, amivel rávette a nőt, hogy nézzen a szemébe és ne kalandozzon el a tekintete. – Mit láttál bennem?

- Jaj, minden férfi egyforma! – válaszolta Miranda bosszúsan. – Ha feltűnik egy jó nő, képtelenek vagytok elhinni, hogy nem a pénzetekért akaszkodunk rátok. – A nő dacosan hátraszegte a fejét, mikor Leslie ujjai az álláról a szájára kúsztak. A férfi finoman megérintette az ajkait, egy pillanatra összenyomta őket, aztán hagyta, hogy szétváljanak. – Nézd, huszonkét éves vagyok, nem egy klimaxos, kapuzárási pánikban szenvedő nő, úgyhogy én még megválaszthatom a partnereim. Az, hogy te ezzel mit kezdesz, már nem az én dolgom.

            Leslie válasz helyett közelebb húzta magához Mirandát, és megcsókolta. Az ajkaik lágyan összeértek, miközben bizonytalanul kóstolgatták egymást, és próbáltak hozzászokni a másik hol fanyar, hol édeskés ízéhez. Leslie Miranda derekára tapasztotta a kezét, ahogy a nyelve utat talált a nő szájába, és finoman megérintette a nő nyelvének csúcsát. Mirandát magát is meglepte, mennyire felizzította a férfi csókja. Szinte lángra kaptak a porcikái, ahogy összefonódtak a nyelveik, lassú, megfontolt táncot járva, amiből csak úgy sütött az elfojtott szenvedély.

- Tudod, nem azért jöttem, hogy egyetlen éjszakában lerendezzük ezt a kapcsolatot – lehelte Miranda Leslie szájába. Az ajkaik, ha el is váltak, továbbra is csak néhány másodpercre távolodtak el egymástól, hogy aztán újból összesimulhassanak. Leslie nyelve ráérősen bebarangolta Miranda száját, minden apró zugot felfedezve. Lelkesen szívta fel a kapucsínó utolsó cseppjeit, amelyekbe mintha a nő erőteljes illata is belevegyült volna. – Ennél komolyabb kapcsolatot akarok. Ha megkapsz, mindenestül megkapsz… - Miranda alig tudta befejezni a mondatot, ahogy Leslie a szájába furakodott. Nyelveik most már őrülten kergetőztek, a szájuk érzéki, elnyújtott csatát vívott. Olyan fuldoklóan csókolóztak, hogy Miranda alig kapott levegőt, amikor összeütközött az orruk, fogaik folyton egymásnak koccantak. – Cserébe viszont meg kell tartanod.

- Te vagy a legkülönösebb nő, akivel valaha is találkoztam – súgta Leslie, miközben végigfuttatta az ujjait Miranda arcán. A keze végül Miranda nyakán állapodott meg, finoman csiklandozta a nő bőrét, akinek azonnal felgyorsult a légzése. Miranda úgy érezte, kínzóan szűkké válik a ruhája, a látvány, hogy Leslie hatalmas tenyere a vállán fekszik, feltüzelte. Vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát. Bármennyire vágyott is arra, ami most következett, nem veszíthette el a fejét. Tudta, amint elérkezik az idő, Leslie kezébe kell adnia az irányítást, most azonban neki kellett gondoskodnia arról, hogy minden az elképzelése szerint történjen. – Ennyire konkrétan még soha senki nem közölte velem a szándékát.

- Akkor legfőbb ideje volt, nem igaz? – duruzsolta Miranda. Végighúzta a kezét Leslie mellkasán, érezte, mennyire hevesen dobog a férfi szíve. Halványan elmosolyodott, egy kicsit jobban szétcsúsztatta a lábait, mikor Leslie harmadjára is megostromolta a száját. Egy kissé irritálta a férfi borostája, ám az apró fájdalom csakhamar lüktető kínná változott, mikor Leslie belecsípett a mellbimbójába a blúzán keresztül. Mostanra annyira megduzzadtak a hegyes kis csúcsok, hogy valósággal átdöfték a felsőjét, Miranda akár le is vehette volna a feleslegessé váló ruhadarabot. – Csak a miheztartás végett.

- Azt hiszem. – Leslie csókja annyira mohóvá vált, hogy valósággal még a levegőt is elszedte Miranda elől. Beleharapott a nő alsó ajkába, és hevesen szívni kezdte, mintha addig akarná Mirandát ingerelni, amíg teljesen magatehetetlenné nem válik. Mirandának hátrabicsaklott a feje, lehunyta a szemét, és átadta magát Leslie-nek, aki élvezettel játszott a szájával. A férfi apró harapásokkal puhatolózott, meddig mehet el. – Attól még felvihetlek magamhoz? – incselkedett a nővel.

Negyedik fejezet

Caden akkor vette észre, hogy eltűntek a papírok, mikor távozni készült a mosdóból. Nem kis időre volt szüksége, hogy rávegye magát, gondoljon valami igazán undorítóra, ellenkező esetben akkora erekcióval kénytelen bekacsázni Taylorhoz, amit még egy gyengén látó is kiszúrna két kilométerről. Ráadásul a főnöke sejtette volna, hogy Miranda faggatása állt a háttérben, és Caden nem akart olyan jellegű kérdésekre válaszolni, minthogy miért gerjed a gyanúsítottakra. Főleg úgy, hogy nem árulhatta el, korábban lefeküdt Mirandával.

            Kezet mosott, és éppen készült felkapni a mappát, mikor felfigyelt rá, hogy nem suhognak a papírok benne. Felvonta a szemöldökét, és széthajtotta, aztán majdnem felkiáltott döbbenetében, mikor rádöbbent, hogy eltűntek. Gyorsan körbefordult, nem hagyta-e őket valahol, de ezt csak inkább önmaga megnyugtatásáért tette, szinte az első pillanattól fogva gyanította, hogy Miranda vette el őket. Hát ezért próbálta mindenáron elcsábítani… Caden bosszúsan felszisszent. Tudhatta volna. Miért reménykedett a folytatásban egy olyan nő esetében, aki előző nap kijelentette, hogy egyetlen éjszakánál nem lehet több köztük? Egyszerűbb lett volna, ha gondolkozik és elutasítja a közeledését… de ki tud ellenállni egy olyan nőnek, aki széttárt lábakkal vonaglik az ölében? Mirandában kezdettől fogva az bűvölte el, hogy nagyon tudatosan használta a szexualitását, tökéletesen tudta, hogyan hódíthatja meg a kiszemelt áldozatot, és mit kell tennie ahhoz, hogy magát is meg a partnerét is a csúcsra juttassa a végén. Miranda számára valószínűleg nem léteztek tabuk, ezt bőven megtapasztalta, miközben újra meg újra magáévá tette a biliárdasztalon… Akkor mitől hitte, hogy ez most változni fog? Hagyta magát behúzni a csőbe, Taylor pedig ki fogja nyírni mindezért.

            Sóhajtott, aztán kihúzta magát, és igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A következő feladata úgyis az volt, hogy kifaggassa Alan Hersley özvegyét, ahhoz pedig nem szükségesek a papírok, saját jegyzeteket készít majd. Végigsétált a folyosón, de Miranda minden lépésénél eszébe jutott. Akármennyire próbálta is elnyomni magában az érzést, még mindig izgatta, ahogy a nő az ölébe ül, aztán szemtelenül felkínálkozik… Sajgó vágyát még a Miranda elleni dühe is alig tudta leküzdeni, és képtelen volt eldönteni, hogy gratuláljon-e a nőnek a leleményességért vagy csapjon bele az öklével a falba, amiért ennyire könnyen megvezették.

- Na, hogy mentek a vallatás?

            Caden felkapta a fejét. Taylor jött vele szemben a folyosón, most megállt, ahogy találkoztak. Caden azonnal a háta mögé rejtette a mappát, miközben összekulcsolta a kezeit.

- Remekül – válaszolta. Kínosan ügyelt arra, nehogy megremegjen a hangja. – De Groves nagyjából ugyanazokat a dolgokat ismételte el, amiket neked is mondott. Semmi érdekessel nem szolgált, azt kivéve, hogy Hersley nem akarta vinni a feleségét a konferenciára, de a nő mégis meggyőzte.

- Na, ez furcsa… - Taylor megvakarta az állát. Kérdőn Cadenre pillantott, amiért rejtegette a kezét, de végül nem kérdezett semmit. – Lehet ennek köze ahhoz, hogy végül ő nem ment?

- Fogalmam sincs – felelte Caden. – De állítólag egyébként sem vitte mindenki az összes alkalmazottját.

- A titkárát vagy titkárnőjét igen – vágta rá Taylor. – Vagy a személyi asszisztensét, mindegy, minek nevezzük. A legtöbb vezérigazgató szereti, ha elviheti magával az egyedülálló, hozzá közelebb álló alkalmazottait, mert legalább lesz, aki elvégzi helyette a piszkos munkát.

- Groves egy szóval sem állította, hogy egyedülálló – mondta Caden. Egyre kínosabbá vált számára, hogy a főnökével beszélget, aki megpróbál a háta mögé belesni, hogy miért nem veszi előre a kezeit, ő viszont biztos volt benne, hogy Taylor kiszúrná, elhagyta a papírokat. És nem hiányzott egy újabb fejmosás. – Azt tudom róla, hogy szeretője van.

- Csak egy?

            Caden csodálkozva bámult Taylorra.

- Ezt meg hogy érted?

- Ugyan már, azon a nőn látszik, hogy mennyire kikapós. Még az sem lepte meg, ha kiderülne, mégis összefeküdt Hersleyvel, bármennyire tagadja is. A titkárnőket meg egyébként is szexre tartják, ez nyílt titok.

- Ez ostobaság – közölte Caden hűvösen. – Amúgy meg ha igaz lenne, akkor sok helyen miért van inkább titkár a titkárnő helyett? Nem kellenek a nők?

- Akiknek titkára van, máshová jár félredugni – vont vállat Taylor. – Az biztos, hogy a férfiak megbízhatóbbak és jobb a szervezőkészségük, de nem annyira dekoratívak.

- Jó ezt tőled hallani. Azt hittem, ennél hiúbb vagy – morogta Caden. – Amúgy meg mehetek? Éppen készültem meglátogatni Hersley feleségét, és még elő kell keresnem a címet.

- Rajta van a papírokon, amiket adtam – felelte Taylor, aztán miután látta, hogy Caden nem akar többet beszélni vele, odébbállt. Caden lemondóan megrázta a fejét, és próbálta visszaidézni a címet, amit Hersley adatai között látott. Melyik részén is élt Houstonnak? A belváros sűrűjében vagy inkább a külvárosban vett egy házat?  

            Nagy nehezen sikerült előásnia az agya mélyéről, hogy hova kell mennie, ezért kisietett az autójához. A hátsó ülésre dobta a fekete mappát, és hagyta, hogy az lesodródjon, nem nyúlt utána. Annál jobb, minél kevesebbet látja… Legalább nem emlékezteti folyton arra, hagyta magát egy olyan ócska trükkel becsapni, amit már évszázadok óta használnak a férfiak elcsábítására, és amiről már legalább egy tucatnyi könyvben olvasott.

            A forgalom miatt nagyjából háromnegyed órájába telt, hogy kiérjen a külvárosba. Hersley háza félúton helyezkedett el Houston és Pasadena között, Caden azt sem tudta volna egyértelműen meghatározni, hogy még Houstonhoz tartozik-e egyáltalán a hatalmas, ránézésre majdnem kétszáz négyzetméteres ház, aminek az előkertjében egy görnyedt kertész próbálta formára nyírni a sövényt.

            Megállt a közelben, majd kiszállt. Első pillantásra megállapította, hogy Hersley nagyon adott a külcsínre: maga a ház és a kert is olyan rendben volt tartva, mintha valamilyen filmnek a díszletei lettek volna. Az ablakok szinte természetellenesen csillogtak, a fű vakító színéről a gyepben elhelyezett automata locsolórendszer gondoskodott. Cadent majdnem összevizezte az egyik fej, miközben az ajtóhoz igyekezett a drága, hatszög formájú térkőből kiépített úton. Megállt az ajtó előtt, amin hatalmas, aranyozott tábla hirdette, hogy a ház Alan és Dana Hersley tulajdona, aztán bekopogott. A kertész kissé furcsán figyelte, de miután látta a rendőregyenruháját, nem sokat foglalkozott vele. Caden sejtette, a férfi is tudja, hogy Alan halálának ügyéből van itt, ugyanis a mozdulatai sokkal kimértebbé és zavartabbá váltak azok után, hogy ő megjelent.

            Harmadjára is kopogott, mire csoszogás hallatszódott, majd megjelent egy magas, kócos, vörös hajú nő az ajtóban. A szeme vörös és dagadt volt a sírástól, megviselt, sötétzöld köntöse alatt még mindig kosztümöt viselt, ám harisnyája elszakadt és kopott papucsa is hagyott némi kívánnivalót maga után. Egy zsebkendőt szorongatott a kezében, amibe kifújta az orrát, majd szipogni kezdett. Felpüffedt az arca, enyhén reszketett, az ajtóba kellett kapaszkodnia, hogy megtartsa magát.

- Segíthetek? – kérdezte alig hallhatóan. Oldalra dobta a használhatatlanná vált papírzsebkendőt, majd elővett egy másikat. Egy aranykarperec csillogott a csuklója körül, Caden felfedezte, hogy a nő nevét gravírozták a külsejébe. Mikor a nő észrevette, hogy Caden őt bámulja, gyorsan összekuporodott, mintha ő maga is bűnös lenne, aki részt vett a férje meggyilkolásában.

            Aminek a lehetőségét Caden persze nem zárta ki, bár az, hogy ennyire megtörten találkozik először a feleséggel, kicsit megváltoztatta az alaphelyzetet.

- Ne haragudjon, hogy zavarom, Mrs. Hersley – válaszolta Caden. Igyekezett olyan nyugodt és higgadt maradni, amennyire csak tőle telt, hogy ne zaklassa fel még jobban a nőt. Nem hiányzott neki, hogy a nyakába boruljon, és átáztassa az ingét a könnyeivel, miközben elcsukló hangon bizonygatja, mennyire jó ember volt a férje, és közel sem ezt a sorsot érdemli. – Caden Daniel vagyok, Houstoni Rendőrség. – Felmutatta az igazolványát, de a nő még csak pillantásra sem méltatta. Úgy bámult Cadenre, mintha valami megmentő lenne, aki kihúzhatja a csávából, és segíthet neki talpra állni azok után, ami a férjével történt, márpedig éppen ebben a szerepben nem akart tetszelegni. Pocsékul vigasztalt, és addig érezte biztonság magát, amíg békén hagyják. – Én felelek a férje halálának ügyéért, és szeretnék néhány kérdést feltenni, amennyiben lehetséges.

- Ha akarja… - lehelte a nő. Kitárta az ajtót, aztán félreállt, hogy beengedje Cadent. A férfi biccentett köszönetképpen, aztán körbehordozta a tekintetét a házban. Elámult a gazdagságon, ami a szeme elé tárult: a padlót világosbarna márvány borította, a lépcsőkorlát elemei színaranyból készültek, a feje felett ezernyi darabból álló kristálycsillár ragyogott. Az előszobában lévő apró asztal, amin egy fekete telefon és egy hamutartó hevert, a legdrágább fából készült, az oldalába különleges, absztrakt mintát karcoltak. A nő felkapta a hamutartót, ahogy intett Cadennek, és elindult a ház belseje felé. Végigsétáltak az aranyszínű tapétával borított falak mentén, és beléptek a nappaliba, ami leginkább egy ötvenes évekbeli, francia szalonra hasonlított a kandallóban pattogó tűz hangjával, a krémszínű ülőgarnitúrával és a kerek dohányzóasztallal, amelyen egy ezüsttálcán három kék virágos porceláncsésze és egy teáskanna hevert. A nő a tálca mellé tette a hamutartót, aztán elhelyezkedett a kanapén, Caden pedig tőle nem messze, az egyik fotelbe ült le. A selyem azonnal csúszni kezdett alatta, ezért megszorította a karfát, hogy megtartsa magát. Hamar megállapította, hogy ő képtelen lenne ilyen luxuskörülmények között élni: egyszerűen taszította, hogy minden olyan hibátlanul van elhelyezve, mintha egy múzeumban lenne, éppen csak a „Hozzáérni tilos!” táblák hiányoztak a falakról. A nő elővett egy doboz cigarettát köntösének zsebéből, majd anélkül, hogy megkérdezte volna Cadent, zavarja-e a füst, rágyújtott.

- Elnézést az állapotomért – szabadkozott. Egy kissé higgadtabbak tűnt most, mint néhány perccel korábban. A vonásai kisimultak, a lábát lazán keresztbefűzte, lábfeje egy képzeletbeli zene ritmusára mozgott. – Csak… a férjem halála… megérti.

- Hogyne – válaszolta Caden. Előkapott egy jegyzettömböt és egy tollat a zsebéből, és elhatározta, ez alkalommal szorgosan fog jegyzetelni, hogy ha esetleg kiderülne, el is hagyta Taylor papírjait, akkor is legyen mit felmutatnia. Szórakozottan játszani kezdett a tollal az ujjai között, miközben arra várt, hogy a nő kifújja a füstöt. – Mrs. Hersley…

- Szólítson Danának – kérte a nő. – Amúgy sem hiszem, hogy meg fogom tartani a férjem nevét a… a történtek után.

- Ahogy szeretné – felelte Caden. Egy kissé úgy tűnt, mintha a nő elkeseredettsége elpárolgott volna, és a teljes kétségbeesést csak színjátékként használta, hogy megtévesszen mindenkit, aki belép, és hogy méltón fogadhassa a sajnálkozó megjegyzéseket. – Akkor Dana… Egyébként hol vannak a gyerekek?

- Elküldtem őket az anyámhoz – jelentette ki Dana fitymálóan. A szájába vette a cigarettát, majd elegánsan beleszívott, mintha valami ötvenes évekbeli filmszínésznő lenne. Cadennek az az érzése támadt, hogy a nő hozzáidomult a bútorokhoz és a környezetéhez, bár azt nem tudta eldönteni, ez azt jelentette, hogy megfiatalodott vagy azt, hogy idősebbé vált. – Majd visszajönnek, ha… elintézek mindent. – Nyelt egyet. – Nem akartam, hogy itt legyenek és lássák, ahogy… ahogy összetörök. – Időről időre elhallgatott, miközben lehajtotta a fejét, és a padlót kezdte bámulni, hogy eltitkoljon néhány könnycseppet, amik megjelentek a szeme sarkában. Továbbra is szipogott, ezért újabb és újabb papírzsebkendőket kerültek elő a zsebéből. – Talán majd a temetésre visszajönnek.

- Mikor tartják a temetést?

- A hétvégén. – Dana félresepert néhány hajtincset a szeméből. – Akkor ért rá mindenki, és Alan megérdemli, hogy jelen legyenek a rokonai.

            Kínos csend telepedett mindkettejükre. Caden sejtette, hogy közölnie kellene a nővel, tudja, most mennyire nehéz, de az élet megy tovább, csakhogy biztosra vette, egyetlen ilyen mondat, és Dana soha többet nem áll vele szóba. Az ilyen ostoba vigasztalásoknál még az is jobb volt, ha meg sem szólalt. Valaki a hallgatást is vehette részvétnyilvánításnak.

- Khmm… - Caden megköszörülte a torkát, hogy megtörje a csendet. – Feltennék néhány kérdést a konferenciával kapcsolatban. Felelne rájuk?

- Próbálok – mondta Dana elhaló hangon. – Viszont előre szólok, sokkal több információt én sem tudok nyújtani, mint amennyit eddig megtudott. Nem értek az üzlethez, és a férjem sem… - Szünetet tartott. – Szóval sokszor ő sem avatott be abba, hogy mivel foglalkozik.

- Azt hittem, társtulajdonosok voltak – jegyezte meg Caden meglepetten. Dana vállat vont. Lerúgta a papucsait, majd behúzta a lábát maga alá, mintha igyekezne minél kisebbé válni, hogy véletlenül se láthassák meg.

- Dehogy – nyögte. Újból beleszívott a cigarettába. Kissé remegett a keze, miközben a szájához emelte, az aranykarkötő továbbra is lötyögött a csuklóján. – A cég Alané volt, de ezt ki is jelentette, amikor találkoztunk. Azt mondta, hogy nem adja ki a kezéből az irányítást, én pedig kénytelen voltam ezt elfogadni. Nem mintha annyira vágytam volna egy vállalkozásra… - Dana megpróbált elmosolyodni, ám ez olyan erőltetettre sikerült, hogy csakhamar rájött, jobb, ha nem próbálkozik többet. – Így könnyebb volt.

- Mivel is foglalkozik?

- Itthon nevelem a gyerekeink – Dana a támlának támasztotta a fejét, és vett néhány mély lélegzetet. Ernyedten forgatta az ujjai között a cigarettacsikket, mozdulatai kifejezték, hogy nem áll szándékában többet beleszívni. – Nevelem a két gyerekünket.

- Oké. – Caden ezt a néhány információt feljegyezte, bár nem hitte, hogy az ügy szempontjából különösebb jelentőséggel bírhatnak majd. Egyedül azt tartotta érdekesnek, hogy Alan ennyire kisajátította a céget, ám ha családi vállalkozásról volt szó, megértette, hogy senki másra nem merte volna rábízni, amit ő évek kitartó munkájával hozott össze. – Maga a férjével tartott azon a konferencián, amikor meggyilkolták, ugye?

- Igen – sóhajtott Dana. Lehunyta a szemét, és még jobban összekuporodott, mint egy aludni készülő kisgyerek. Caden igazából nem ezt a viselkedést várta egy Danához hasonló nőtől, ám betudta a gyásznak, hogy a nő lemond az illemszabályokról. El sem tudta képzelni, milyen érzés lehet elveszíteni valakit, aki ennyire közel állt hozzá… Bár Dana egyre inkább magának gyászolt, mint a külvilágnak. Felszáradtak a könnyei, és csak csendben pihegett, miközben próbált értelmes válaszokat adni a kérdésekre. – Pontosan. Vele voltam… Meghívott, és elmentünk.

- Ne haragudjon, hogy felvetem, de én úgy hallottam, hogy a férje eredetileg nem akarta magával vinni a konferenciára – felelte Caden. Dana elhúzta a száját, miközben lassan felemelte a fejét, és megrovóan a férfire nézett. Caden ebből kitalálta, hogy rátapintott a lényegre, csak éppen a tálalás nem volt megfelelő. – Igaz ez?

- Ki mondta? – kérdezte Dana bosszúsan. Felkapott egy újabb papírzsebkendőt, hogy kifújja az orrát, aztán az asztalra dobta a cigarettáját, ami azonban nem ért el a hamutartóig, hanem félregurult.

- Sajnálom, de nem adhatom ki a belső informátoraink nevét – válaszolta Caden nyugodtan. Nem akarta bemártani Mirandát, még ha a nő meg is érdemelt volna némi szidást a tetteiért. Csakhogy nem így akart visszavágni neki azért, mert a csáberejét felhasználva elcsent néhány iratot. Valószínűleg Dana Hersley nem a rendőrség segítéseként fogta volna fel, hogy Miranda elkotyogta ezt az információt. – Higgye el, megbízható forrásból jutott tudomásunkra.

- Akkor biztos az a Groves pletykált – vágta rá Dana. Tekintetében fájdalom és harag sajátos keveréke csillogott, miközben beszélt. Még véletlenül sem nézett Cadenre, egyfolytában az ablakot bámulta, és talán arra várt, valaki belép, és véget vet ennek a faggatózásnak. Vagy arra számított, a férje igazából mégsem halt meg, és nemsokára besétál és átöleli. – Ő mindenről tudott, még arról is, amiről sokszor én sem. Persze, ő a férjem közelében volt… - Dana újból lehunyta a szemét. Mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt a blúza alatt. – És Alan mindent elmondott neki. Mindent, de mindent… Úgy kezelte, mintha valami bizalmasa lenne. Mondjuk a harmadik, kicsivel idősebb lánya.

            Caden felvonta a szemöldökét.

- Csak mint a lánya?

- Miért, hogy máshogy kellett volna tekintenie rá? – csattant fel Dana kissé sértődötten, hogy kétségbe vonják, amit mond. – Az a nő húsz évvel fiatalabb volt nála, szinte még gyerek. Majdnem akkor fejezte be a középiskolát, mikor felvette dolgozni.

            Caden úgy döntött, ez egy olyan téma, amit nem feszeget tovább. Előbb-utóbb úgyis ki fog derülni, ha Alan és Miranda kapcsolata túlnyúlt az irodán, és a kávékészítésen.

- Rendben. – A hangsúlyával éreztette, hogy ideje továbblépniük. – Kérem, beszéljen még a konferenciáról. Hányan voltak ott? Mivel foglalkoztak?

- Nem számoltam, hány ember jelent meg, és nem is igazán foglalkoztam velük – ismerte be Dana. Szinte azonnal rágyújtott egy második cigarettára, a keze még vadabbul remegett, ahogy előkereste az öngyújtóját. Az apró lángra meredt, és Caden megértette, a nő számára jelen pillanatban ez az egyetlen menedék, ami megnyugtathatja, és megóvhatja attól, hogy teljesen összeomoljon. – A legtöbb időm egyébként is a többi feleséggel töltöttem. Beszélgettünk, koktélokat ittunk, elmentünk úszni… Tudja, a… a szokásos. – Igazából ez ilyen wellness-hétvégeszerű rendezvény volt. Amíg a többiek az előadásokat hallgatták, és szakmai tanácsokat váltottak, nekünk annyi feladatunk volt, hogy pihenjünk.

- Hány másik nővel volt együtt?

- Talán öttel-hattal, de már mondtam, hogy nem számoltam – bosszankodott Dana. – Nem is emlékszem… Valószínűleg a nevüket sem tudnám megmondani.

- Rendben – bólintott Caden. – Szóval egész idő alatt a férje… - Látta, hogy Dana arcán egy újabb könnycsepp indul útjára. -… felé sem nézett, csak esténként? Nem is tudott róla, hogy mi történt napközben.

- Nem tudom, miről kellett volna annyira tudnom – felelte Dana. Összébb rángatta magán a köntöst, aminek kissé kioldódott a masnija. A lyuk tovább tágult a harisnyanadrágján, ahogy kinyújtózott, elővillant napbarnított bőre. – A dolgok szakmai részéhez meg egyébként sem értek. Alan sosem avatott be, de én sem kértem, hogy mondja el, mi megy a papíriparban. Ő csinálta, amit csinálnia kellett, hozta haza a pénzt, én meg jól elvoltam itthon is.

            Caden szorgalmasan jegyzetelt, a toll szinte sercegett a papíron, ahogy felírta Dana szavait. Már a harmadik oldalt firkálta tele, és kezdett erőteljesen kétkedni benne, hogy a későbbiekben el fogja tudni olvasni a saját kézírását.

- Ha jól tudom, a legtöbben a saját titkáruk is vitték. Ms. Groves miért maradt itt?          

            Dana jó néhány másodpercig semmit nem válaszolt. Kifújta a füstöt, az ujjai közé csippentette a cigarettát, aztán megrázta a fejét, borzas tincsei körbeöleltek az arcát.

- Én kértem.

- Miért?

- Alan ötlete eredetileg az volt, hogy Grovesszal kettesben mennek el a konferenciára. Azt mondta, a titkárát vagy személyi asszisztensét mindenki viszi, és neki is segítségre lesz szüksége a rendezvény alatt. Ami azt illeti, azért sosem hibáztattam Alant, mert nem akart beavatni az üzleti életbe, most viszont rosszul esett, hogy még egy ilyen hétvégére sem vinne el. Bár ne mentem volna… - sóhajtotta Dana. Kis ideig csak halkan pihegett, mielőtt folytatta volna, Caden pedig türelmesen várt, amíg összeszedi magát. – Szóval közöltem, hogy ha Grovest el tudja vinni, akkor engem is, és menjünk hármasban. Különösebben nem tetszett neki az ötlet, de kis győzködéssel rávettem, hogy vigyen magával. Aztán mikor már mindent lefixáltunk, akkor kijelentette, hogy Groves mégsem jön.

- Mit mondott, miért nem?

- Valami magánéleti problémára hivatkozott… - Dana széttárta a karjait. – Mégis honnan emlékeznék mindenre? Sosem izgatott különösebben Groves, azon kívül, hogy úgy éreztem, a férjem a kelleténél többet foglalkozik vele. Viszont titkárnőnek tényleg kitűnő volt, úgyhogy ebbe nem köthetek bele.

- Értem. – Caden lassan már moccanni sem mert, ugyanis tartott tőle, elég egyetlen rossz mozdulat, és a padlón köt ki. Utálta a csúszós selymet, de illetlenség lett volna felpattannia a karosszékből, és a földre ülnie. – Hol tartózkodott a gyilkosság idején?

            Dana zavartan pislogott néhányat. Összekulcsolta az ujjait a hasa előtt, miközben a térdére hajtotta a fejét.

- Mikor is történt a gyilkosság? Hét körül?

- Nagyjából. – Caden most döbbent rá, Taylor valójában nem közölte vele az időpontot. Sejtette, hogy valahol azok között a papírok között lehet, amelyeket megkapott, és amiket most már Miranda vizslat egy bögre kávéval a kezében és szélesen vigyorogva. – És majdnem egy órával később találták meg a férje holttestét.

- Aha… - morogta Dana. – Azt hiszem, az étteremben. Egy Kendra nevű nővel jártunk ott, aki az egyik vállalkozó élettársa volt. Ittunk néhány koktélt és a divatról beszéltünk, még akkor is, amikor berohantak, és közölték, hogy valakit belefojtottak a medencébe.

- Ez a Kendra tudná igazolni, hogy valóban együtt voltak, mikor megtörtént a gyilkosság?

- Szóval most már gyanúsított is vagyok? – nyögte Dana panaszosan. – Megölték a férjem, és még én vagyok a hibás?!

- Hölgyem… Dana – helyesbített Caden gyorsan, mikor látta, rossz megszólítást választott. – Ez pusztán formalitás. Amikor meggyilkolnak valakit, mindenki gyanúsítottá válik, aki a közelében volt, aztán ez természetesen megszűnik, ha nem találunk elég bizonyítékot az illető ellen.

- Nem én öltem meg a férjem! – csattant fel Dana. Ökölbe szorult a keze, kis híján kiejtette a cigarettát. – Semmi közöm a halálához! Ne gyanúsítson!

- Oké. – Elérkeztek a második olyan témához, amit jobb volt nem bolygatni. Caden vett néhány mély lélegzetet, aztán Danára bámult. Bár fizikailag képtelenség tartotta, hogy Miranda három óra alatt elérjen Amarillóból Houstonba, úgy döntött, inkább biztosra megy, és rákérdez még néhány, ezzel kapcsolatos dologra. – Véletlenül sem látta Ms. Grovest a konferencia ideje alatt?

            Dana nemet intett.

- Nem. Gondolom, azt sem tudta, hogy hova kell jönnie, úgyhogy nem lopódzhatott be titokban sem. Meg aztán miért tette volna?

- Semmiért. – Caden a negyedik oldalra hajtott a jegyzetfüzetében. – Voltak a férjének közvetlen ellenségei? Olyan, akikről maga is tudott, és akik nyíltan kimutatták az ellenszenvüket?

- Ellenségei biztosan voltak – válaszolta Dana töprengve. – Ha valaki elkötelezi magát az üzleti élet mellett, rengeteg riválist és rosszakarót szerez, még ha eredetileg nem is állt szándékában. Igazából könnyebb ellenségeket, mint támogatókat szerezni, mert elég egy üzleti manőver, hogy mindenki megutáljon. – Dana sóhajtott. – Mindezek ellenére… Fenyegető leveleket vagy hasonlókat sosem kapott. Nem közölték vele, hogy az életére törnek, nem zaklattak minket éjszaka, szóval közvetlenül nem érezhette fenyegetve magát.

- Vagy nem mondta el.

- Még ha a vállalkozással kapcsolatban el is titkolt néhány dolgot, mert tudta, hogy nem érdekel, a magánéletében mindenről beszámolt! – Dana személyes sértésnek fogta fel, hogy olyasmit feltételeznek Alanről, őt nem avatta be a bizalmába. – Tudtam volna róla, ha fenyegetik… De nem tették. Szóval akárki gyilkolta is meg, nem közölte vele előre, hogy ez lesz.

- Van elképzelése róla, hogy ki tehette?

            Dana vállat vont.

- A legtöbb ügyfeléről és kollégájáról nem tudok semmit, még ott a konferencián sem kerültünk igazán közel egymáshoz. Szóval nem igazán.

- Úgy gondolja, hogy az üzleti életben véghezvitt manőverei miatt végeztek a férjével? Valaki így állt bosszút, mert például évekkel ezelőtt tönkretette?

- Hát… - Dana megvakarta az állát. – Ezen már én is elég sokat gondolkoztam, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Talán. Fogalmam sincs róla. Manapság már annyi mindenért meggyilkolhatják az embert… Mert elgáncsolt valakit, meg hasonlók, érti. Rengeteg pszichopata rohangál odakint.

- Ez biztos. – Caden tudott volna mesélni, hogy miket találtak ki a gyilkosok, mikor egy-egy ügy végén elkapta őket, de nem akarta tovább rontani Dana kedélyállapotát ilyesmivel. – Képeket sajnos most nem hoztam magammal, de ismerősen csengenek az alábbi nevek: Anthony Fuller, Leslie Dawson és Joan Pearson? – kérdezte. – Mindhárman részt vettek a konferencián, a férje konkurensei.

- Dawsonról nem tudok semmit, Fullerről is csak azért, mert találkoztam párszor a feleségével, és beszélgettünk a jacuzziban. Rettenetes egy nő, a legjobb, ha az ember menekül a közeléből – jegyezte meg bosszúsan. – Nem is tudom, miért tűrtem meg magam mellett. Mindegy… Magával Fullerrel én sem futottam össze, de állítólag eléggé makacs és kielégíthetetlen férfi, mindig az újat hajkurássza a régi helyett, és soha semmi nem felel meg. Pearson meg… - Dana tekintete a távolba révedt, miközben megpróbálta összerakni a mozaikdarabkákat. – Ő egy nő, ugye?

- Igen. A keresztneve Joan.

- Aha, így már rémlik! – felelte Dana megkönnyebbülten. – Ő az a nő, aki lefeküdt a szobalánnyal.

- Hogy tessék?! – Caden majdnem félrenyelt. Hirtelen eszébe jutott, mikor Miranda felállt az asztaltól, és közben azt állította, akármilyen hihetetlennek tűnik is, Pearson a saját neméhez vonzódik. Pedig a képeken nem tűnt kifejezetten csúnya nőnek, sőt, még annyira férfiasnak sem. Caden mindig meg volt róla győződve, hogy a valódi leszbikusok nagydarab, elhízott, szőrös és mély hangú nők, akik megpróbálják a férfiakat imitálni a külsejükkel.

- Volt is ebből egy kisebb botrány – jegyezte meg Dana kajánul. Szemlátomást felvillanyozta, hogy ellene beszélhet valakinek. – A gyilkosság… - felszisszent, majd tartott egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna. -… délelőttjén volt. Rájuk törtek a szobában, és valamelyik vállalkozó, már nem tudom a nevét, meglátta, ahogy Pearson a szobalány… hát, izé, szóval, hogy őt nyalogatta. – Danának nehezére esett elmagyarázni a helyzetet, de Caden előtt így is tökéletesen kirajzolódott a kép, ahogy a két nő meztelenül hentereg az ágyon, majd rémülten felkapják a fejüket, mikor elkapják őket – Nem is tudom, Pearson végül mivel magyarázta ki az esetet. Valószínűleg egész nap erről pletykáltak volna az emberek, ha Alan hirtelen nem hal meg. – Dana sóhajtott.

- Szóval úgy gondolja, Pearsonnak ez lett volna az indoka, hogy megölje a férjét? A figyelemeltérés?

- Lehet – válaszolta Dana egykedvűen. Nem vette észre, hogy Caden csak ki akarja figurázni a kérdésével, és most is elhúzza a száját, mikor rádöbben, hogy ő ezt komolynak értelmezni. – Bár ez ebben az esetben azt jelentené, hogy csak véletlenszerűen kifogott valakit, akinek a fejét a víz alá nyomhatta, aztán már tovább is állt.

- Tudja, ez a leggyengébb gyilkossági indok, amivel valaha is találkoztam – vágta rá Caden. – Annak a valószínűsége, hogy valaki találomra meggyilkol egy vállalkozót, hogy másra irányítsa az emberek figyelmét… Körülbelül egy a tízmilliárdhoz. Ennyire senki nem ostoba vagy merész. Egyébként is úgy tűnik, hogy előre megtervezett gyilkosságról volt szó, és…

- Már mondtam, hogy nem én vagyok a gyilkos! – jegyezte meg Dana méltatlankodva. – Szóval mégis honnan kellene tudnom, mi jó indok és mi nem? Még az is lehet, hogy Alan megcsúszott, és baleset történt – gúnyolódott. – A rendőrség meg ráharapott az ügyre, mert milyen jól lehet dicsekedni azzal, hogy megvan egy újabb gyilkos.

- Nem cselekszünk feleslegesen – közölte Caden hűvösen. – Túl sokba kerül nekünk egy vaklárma, hogy megengedhessünk maguknak. Egyébként pedig ha tudni akarja, a férje nyakán külsérelmi nyomokat találtak, ami majdnem biztosan alátámasztja, hogy megfojtották. És a férje tudott úszni, nem igaz?

            Dana megrázta a fejét.

- Nem. Nem tudott.

- Remek – dünnyögte Caden. – Mindegy, a tényálláson nem sokat változtat. Vagy meg van róla győződve, hogy baleset történt, és valaki utólag tett kárt a férje holttestében? – Ez az opció annyira nevetségesnek hatott, hogy Caden azért elszégyellte magát, amiért egyáltalán felvetette, de remélte, ezzel sikerül Danát eltántorítania attól az elképzeléstől, hogy a férje spontán belefulladt a medencébe. Az ilyen bűnügyeknél amúgy is mindig fordítva játszódott le a folyamat: eleinte balesetnek hitték, aztán derült ki, hogy gyilkosság történt.

- Ha így lenne, nem felelgetnék az ostoba kérdéseire, nem igaz? – vágott vissza Dana. – Pedig nehogy azt higgye, nem lenne jobb dolgom. Például felhívhatnám a családi ügyvédet, és foglalkozhatnék a végrendelettel.

- A férjének volt végrendelete? – Cadent egy kissé meglepte, hogy valaki már negyvenéves korában elhatározza, hogy melyik családtagjára mit fog hagyni, bár lehet, ha annyi pénze lett volna, mint Alannek, ő is megteszi. Csakhogy rendőrként legfeljebb néhány antik váza, a bankban maradt pénze és az autója jelentették az egyedüli értéket, és tartott tőle, tíz év múlva azok sem lesznek meg.

- Igen. És bár sosem mondta ki nyíltan, úgy vélem, tartalmazhat néhány meglepetést.