Második fejezet

- Köszöntjük a hallgatókat a Capital FM hullámhosszán. Hét óra tizenkét perc van, a mai téma pedig a szenvedély megőrzése a házasságokban…

            Caden unottan kikapcsolta a rádiós ébresztőórát, majd kinyitotta a szemét. Elnyomott egy ásítást, ahogy kinyújtózott, aztán a plafonra függesztette a tekintetét. Rövid ideig az ott kergetőző mintákat figyelte, végül megmarkolta a párnáját, és felhúzta magát. A takaró ernyedten hullott az ölébe a mellkasáról, miközben hátrasimította sötétbarna hajtincseit, amik a szemébe lógtak.

-’ Reggelt… - morogta. Eléggé kótyagosnak érezte magát, és csak nehezen rakta össze az éjszaka eseményeit, a whisky még mindig az ereiben csörgedezett, mintha sosem akarna kiürülni a véréből. A karórája változatlanul a csuklóján fityegett, bár arról fogalma sem volt, miért nem vette le. Ruhái rendezetlenül hevertek a padlón, kék ingén hatalmas, barna folt díszelgett, amit a tegnapi sör hagyott hátra, nadrágja átázott elől, a zsebéből kilógott az utolsó, bontatlan csomagolású óvszer. Caden elvigyorodott, miközben visszaidézte, milyen vad éjszakát töltött Mirandával a hátulsó raktárhelyiségben… Másodjára már olyan hévvel rontottak egymásnak, hogy a dobozok a földre zuhantak körülöttük, biliárdgolyók és dákók záporoztak a földre, nekik pedig kerülgetniük kellett őket, miközben a falhoz tántorogtak, ahol Caden újra meg újra beléhatolhatott a nőbe, aki a második alkalom után már hosszan és megadóan sikongatott. Akkora zajt kaptak, hogy így utólag belegondolva Caden csodálkozott, senki nem tört rájuk. Valószínűleg a benti felszerelés felét megsemmisítették, mire néhány óra elteltével úgy döntöttek, búcsút intenek a másiknak.

            Caden oldalra fordult, majd a padlóra helyezte a lábát. Megragadta a mobiltelefonját, aminek betört a kijelzője, az apró repedések szinte lehetetlenné tettek, hogy lássa a kijelző tartalmát. Bosszúsan összevonta a szemöldökét, aztán eszébe jutott, hogy akkor taposott rá a készülékre, mikor az éppen akkor szólalt meg, ahogy eljuttatta Mirandát a csúcsra. Most már belátta, egyszerűbb lett volna kikapcsolni a telefont, mielőtt belép a klubba, de fogalma sem volt róla, hogy másfél órával később heves szexcsatákat fog vívni egy nála tíz évvel fiatalabb, majdnem tinédzser titkárnővel.

            Caden összerezzent, mikor felizzott a kijelző. Majdnem eldobta magától a készüléket, aztán felsóhajtott, ahogy felfedezte, a főnöke keresi. Eljátszott a gondolattal, hogy kinyomja a hívást, és visszafekszik, amíg a whisky teljesen ki nem ürül a szervezetéből, aztán gyorsan letett róla. Taylor megölte volna, így is elég nehezen viselte, ha valami nem úgy történt, ahogy elsőre elképzelte.

            Caden megkereste a hívás fogadására való gombot, majd a füléhez emelte a készüléket, és magában imádkozni kezdett, ne kapjon fejmosást valami miatt, amit állítólag elkövetett anélkül, hogy tudomást szerzett volna róla.

- Halló? – szólt bele. Néhány másodpercig nem is kapott választ, csak dühödt sziszegést hallott, ahogy Taylor a kagylóba lihegett. Összerándult a gyomra. Pont ez hiányzott azok után, hogy alig tudja összeszedni magát a tegnap este után.

- Mégis hol a jó büdös francba voltál, Daniel? Nem nézted a telefonod? Huszonhétszer kerestelek… huszonhétszer. És egyetlen egy alkalommal sem méltóztattál a hívásomra válaszolni.

            Caden az égre emelte a tekintetét. A főnöke is igazán értett hozzá, mikor keresse… Kíváncsi lett volna rá, hogyan reagált volna, amennyiben ő akkor ront rá, mikor a feleségét döngeti. Már ha egyáltalán egyetlen ujjal is hozzáér… Taylor felesége annyira csúnya volt, hogy Caden gyanította, főnöke csak pénz és a presztízs miatt kérte meg a kezét. Mégis valahogy a felettese lett, pedig éveken keresztül alatta szolgált.

- Ez most hosszú és bonyolult – felelte Caden. – Ne kérd, hogy elmagyarázzam.

- Akkor ne tedd. Viszont elgondolkoztató, hogy egy ilyen felelőtlen alak megérdemli-e a kinevezést, nem igaz?

            Caden lemondóan megrázta a fejét. Taylor kedvenc elfoglaltságai közé tartozott, hogy hibákat keresett a másikban, aztán kíméletlenül felhánytorgatta őket, leginkább akkor, amikor az illető éppen örült, hogy történt vele valami jó is. Taylor állandóan lefokozással, felfüggesztéssel, fizetésmegvonással és hasonló finomságokkal fenyegetőzött, és bár Caden tudta, hogy csak a szája nagy, számtalanszor eltöprengett rajta, mi lenne, ha a főnöke meg is tenné mindezt. Valószínűleg egyetlen ember sem maradna a gyilkossági osztályon.

- Már mondtam, hogy sajnálom – mérgelődött Caden. – Mit akarsz még tőlem? Egy újabb bocsánatkérést?

            Taylor elengedte a megjegyzést a füle mellett. Helyette valami újságot húzhatott maga elé, mert Caden fülét papírzizegés ütötte meg.

- Ha rendesen teljesíted a mostani feladatod, eltekinthetünk a bocsánatkéréstől. Láttad már a mai sajtót?

- Te keltettél, ne szórakozz már – bosszankodott Caden. Megdörzsölte a szemét, és közben azon töprengett, sürgősen el kell mennie új telefont vennie a nap folyamán. Talán beugorhatna a kedvenc üzletébe, miközben bemegy az őrsre. Úgyis név szerint ismerték már, elég gyakran megfordult, mert aggasztóan gyakran történtek ehhez hasonló balesetek a készülékeivel. Igaz, ez volt az első alkalom, hogy szex közben tett tönkre valamit. – Mit kellene néznem?

- Alan Hersley, houstoni vállalkozó halálát. Éppen Amarillóban tartózkodott egy háromnapos konferencián, aminek a végén vízbe fojtották. Tegnap este találták meg a holttestét a konferenciát megrendező szálloda medencéjében. A helyzetet nagyrészt megnehezíti, hogy nem találtunk se ujjlenyomatokat, se hajszálakat, se ruhacafatokat, szóval semmit, ami utalna arra, hogy ki és milyen apróból gyilkolta volna meg. Három gyanúsítottunk van, de… - Taylor elhallgatott, a halk szisszenésből ítélve alighanem ráharapott a nyelvére. – A többit majd szóban. Úgyis tudod, hogy miért kerestelek.

- Felteszem, az én dolgom megtalálni Hersley gyilkosát – válaszolta Caden. Nem tudta, örüljön, mivel bíznak benne annyira, hogy máris megbízzák egy új üggyel, vagy keseredjen el, amiért arra sem hagynak neki időt, hogy kipihenje magát. Aztán megrántotta a vállát. A vasat addig kell ütni, amíg meleg, neki is addig kell dolgoznia, amíg bírja energiájával. Ha elég ügyet old meg, a későbbiekben még a gyilkossági osztály büszkeségévé válhat.

- Úgy van. Mikorra tudsz beérni?

- Legkésőbb félóra múlva beérek – ígérte Caden. Megszakította a hívást, majd maga mellé dobta a készüléket, ami belesüppedt a párnába. Újra ásított, miközben felállt, és elindult a fürdőszoba felé, hogy lezuhanyozzon. Benyitott, aztán a tükör elé sétált, és elhúzta a száját, mikor megpillantotta nyúzott arcképét. Barna szeme élettelenül csillogott, a haja csapzottan simult a fejbőrére, ahogy végigsimított a borostáján, rádöbbent, ráférne egy alapos borotválkozás, mivel majdnem három napja hanyagolta. Fújt egyet, majd félrerántotta a zuhanykabin ajtaját, és bemászott a hűvös vízsugár alá. Félóra arra nem volt elég, hogy rendesen tisztálkodjon, nemhogy a borotválkozással foglalkozzon. Még ha így egy elhanyagolt, munkanélküli üzletember benyomását kelti is.

            Nagyjából negyedóra múlva talált tiszta inget, és kidobálta az óvszereket a zsebéből, nehogy Taylor meglássa őket. Kisétált a lakásból, beszállt a liftbe, majd előkapta autójának kulcsait. Mikor kiért az épület elé, beült a volán mögé, és gázt adott. Már előre látta, hogy késni fog, de próbált nem belegondolni, mit fog kapni Taylortól azért, mert nem tudja tartani a határidőket. A főnöke ijesztően pontos ember volt, soha egyetlen másodpercet sem késett, de soha nem is érkezett korábban a megbeszéltnél. Caden eltöprengett, hogyan képes minderre, de még sosem volt bátorsága megkérdezni.

            Keresett egy üres parkolóhelyet az őrs előtt, aztán futva elindult az épület felé. Berontott, és még mielőtt bármelyik kollégája megszólíthatta volna, elindult Taylor irodája felé. Bár látta, hogy tartózik valaki odabent, kopogás nélkül belökte az ajtót, és belépett. Főnöke döbbenten felkapta a fejét, és ugyanígy tett az az alacsony, almazöld kosztümöt viselő nő is, aki eddig az asztallal szemben lévő székben üldögélt. A nő hullámosított, barna tincsei lágyan keretezték az arcát, lábát lazán összefűzte, egy szintén zöld retikült szorongatott a kezében. Megrebegtette hosszú szempilláit, miközben alig észrevehető mosolyra húzta a száját.

- Nos, őszintén sajnálom, Ms. Groves – mondta Taylor. Intett Cadennek, hogy foglaljon helyet, aki bizonytalanul bólintott. Minél többet bámulta a nőt, annál ismerősebbé vált. A hosszú haja, a csábos, kerek hátsója, az apró, mégis kívánatos mellek, amik elbújtak a blúz és a szoros melltartó mögött, és csak arra vártak, hogy valaki kiszabadítsa őket… Mintha még az erős parfümillat is ugyanolyan lett volna. - Nem tudom, mit tehetnék.

- Hát… jelenleg még én sem. – Caden úgy rezzent össze, mintha áram csapta volna meg, mikor felfigyelt a hangra. Ugyanaz a hanghordozás, ugyanaz a bájos csicsergés… Érezte, hogy elgyengül a térde, miközben azon gondolkodott, mennyi annak a valószínűsége, hogy éppen a munkahelyén fut össze azzal a nővel, aki nemrég megígértette vele, egyetlen éjszakánál nem kíván többet. – Mindenesetre megpróbálok új állás után nézni, mást nem nagyon tehetek. – A nő reszelősen felnevetett, ám hangjából kiérződött a csalódás és elkeseredés. – És reménykedem a legjobbakban.

- Rendben. – Taylor felegyenesedett. – Ms. Groves, amennyiben megbocsát, váltanék néhány szót négyszemközt Daniellel. Kérem, ne menjen sehová, mert a későbbiekben az övé az ügy, és ő fogja kikérdezni a gyilkosság részleteivel kapcsolatban is. Odakint várja egy kollégám, aki elkíséri majd a helyiségbe, ahol sor kerül a beszélgetésre.

- Oké. – Miranda nem is titkolta, nem örül neki, hogy a rendőrség be akarja zárni egy vallatószobába, hogy kiszedje belőle, megátalkodott gyilkos. – Most már ráérek… - felelte. Felállt, oldalra tolta a széket, mikor…

            Miranda ugyanannyira elképedt, hogy itt találja Cadent, mint ahogy a férfi reagált korábban. Még a szája is tátva maradt, ám gyorsan észbe kapott, és becsukta. Meglepetten felvonta a szemöldökét, mikor felfedezte, a férfi, aki olyan durván és vadul rávetette magát, tulajdonképpen egy felelősségteljes nyomozó a gyilkossági osztályon. Távolról rémlett, hogy Caden megemlítette, itt dolgozik, azonban nem hitte volna, hogy pont ő fog dolgozni a főnöke halálának ügyén. Ennek az esélye egy volt a millióhoz. Ha valaki néhány nappal korábban azt mondja, kénytelen lesz egy olyan férfi vallató kérdéseire válaszolni, akivel nemrég könnyed kis afférba bonyolódott, alighanem kineveti.

- Ismerik egymást? – érdeklődött Taylor, mikor észrevette, mennyire döbbenten mered Caden és Miranda egymásra. Mindketten szinte egyszerre rázták meg a fejüket, aztán Miranda gyorsan a háta mögé rejtette a kezét a táskájával.

- Nem, csak azt hittük – hadarta Caden. Még mindig képtelen volt elemelni a tekintetét Mirandáról, aki végignyalt az ajkain, aztán sarkon fordult, és kisietett a teremből. Caden ösztönösen is utána fordult, figyelte, ahogy a nő csípője lágyan ring, miközben pisztáciazöld, magas sarkú cipőiben kitipeg. Még akkor is a nő sziluettjét bámulta, mikor Miranda bezárta az ajtót maga mögött, és megjelent egy kollégája, hogy hátrakísérje a nőt.

- Mi van, kimaradt az esti pornó?

- Csak szeretnéd – élcelődött Caden. – Eseménydús éjszakám volt.

- Látom a jobb kezeden. Napról napra erősebbé válik. – Taylor elfordult, majd leemelt egy fekete aktát a polcról, és Caden elé tolta. Az aktában csupán néhány fénykép és talán két papírlap hevert, ám főnöke mozdulataiból Caden megértette, azt szeretné, amennyiben minél rövidebb idő alatt megtöltené. – Itt van minden, amit eddig tudunk a Hersley-ügyről.

- Vagyis lényegében semmit. – Caden kiemelt a legfelső lapot, amin Alan Hersley adatait gyűjtötték össze. Érdeklődve megvizsgálta a róla készült fényképet, amiről egy körülbelül negyvenéves, jól karbantartott, szigorú tekintetű férfi bámult vissza rá. Az ujján karikagyűrű csillogott, és a papírról csakhamar kiderült, hogy valóban házas, két lánya volt, Lisa és Amber. – Mivel is foglalkozott pontosan ez a Hersley? És milyen jellegű konferenciára látogatott el?

- Hersleynek saját vállalkozása van itt, Houstonban, ami irodaszerek forgalmazásával foglalkozik. Állítólag elég rossz főnöknek számított, de majd te összerakod a képet róla. Ami pedig a konferenciát illeti, afféle szakmai értekezésről volt szó. Valószínűleg egyeztették az árakat, a statisztikákat meg hasonlók. De kérdezd meg Grovest, ha többet akarsz tudni. Azt mondta, Hersley már két hete csak erről a konferenciáról beszélt, mielőtt elutazott volna.

- Más öröm sem maradt az életében – vigyorgott Caden. Még egyszer végigfutotta a lapot, ami Alan életét taglalta. Kiderült, hogy bejöttek a tippjei, mert novemberben lett volna negyvenkét éves, három diplomát is szerzett, mielőtt beszállt volna a családi üzletbe, amit aztán ő vitt tovább a szülei halála után. Kétszer nősült, egyszer egyetem alatt, és a házassága mindössze fél évig tartott, a második feleségével már majdnem tizenöt éves együtt volt. – Képzelem, milyen érdekes lehet azt elemezni, hány csomag nyomtatópapírt adtak el ebben a hónapban.

- Vezérigazgatónak lenni összetettebb munka, mint gondolnád – válaszolta Taylor hűvösen. – Amúgy meg az a dolgod, hogy nyomozz, nem az, hogy ítélkezz.

- Nem ítélkeztem – mérgelődött Caden. Utálta, hogy a főnöke úgy tartotta, egyedül ő lehet humoros, ezért azonnal letört mindenki mást, ha megemlített egy viccet a közelében. Bezzeg ha az ő vicceire nem érkezett megfelelő reakció, felkapta a vizet, és kijelentette, senki nem érti meg az élethez való hozzáállását. Caden elképzelte, milyen ember lehetett Alan, ha őt még Caden is rossz főnöknek titulálja. Feltehetőleg időről időre felakasztott egy-egy embert. – De nem számít. Groves Hersley titkárnője volt, igaz?

- Igen. Két éve dolgoztak együtt, miután az előző szülési szabadságra ment, és Hersley soha többet nem vette vissza.

- Aha. – Cadennek eszébe jutott, Miranda előző nap azt állította a bárban, hogy a főnöke nem jött vissza egy konferenciáról, és amíg nem érkezik meg, addig fizetést sem kap. Felvonta a szemöldökét. Tehát a nő egyetlen pillanatig sem titkolta, hogy kicsoda is, csak ő nem figyelt oda eléggé… Az viszont elgondolkoztatta, hogy tényleg ennyire keménykezű lett volna Alan, hogy néhány dollárt sajnál az alkalmazottaitól. Ha neki lett volna ilyen titkárnője, a szeretőjévé teszi, és egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy bármit is nélkülözzön. – Rendben. Mikor derült ki az ügy?

- Tegnap olyan hét körül találták meg a holttestet a medencében. A boncolási jegyzőkönyv szerint Hersley tüdeje telement vízzel, valamint a nyakánál egy-két apró, szorításra utaló nyom maradt, szóval valószínűleg belenyomták a fejét a medencébe, és megvárták, amíg megfullad. Egy órája lebeghetett a medencében, mikor rátaláltak, vagy talán még kevesebb ideig. A zsebében egy doboz cigarettát és egy félig üres öngyújtót találtak, nagy valószínűséggel rá akart gyújtani. Más sérülés nem látszott a testén, talán annyi, hogy a térdénél elkopott a nadrágja egy kissé, szóval elképzelhető, hogy térdre kényszerítették, és úgy nyomták bele a vízbe. – Taylor elkezdett fel-alá járkálni a szobában, miközben magyarázott. Időnként megállt egy-egy szobanövénynél, megfricskázta a virágjaikat vagy éppen leszakította a hervadó leveleket, és összegyűrte őket.

- Voltak Hersleynek ellenségei? Kik a gyanúsítottak?

- Jó kérdés. Grovest mindenféleképpen közéjük sorolnám, ugyanakkor nincs kézzelfogható bizonyítékunk, hogy Amarillo tartózkodott a gyilkosság idején. – Caden nem akart közbeszólni, hogy lehetetlen alig négy óra alatt a fővárosból Houstonba érni, mivel a két település majdnem 1000 kilométerre volt egymástól. Nem szerette volna, amennyiben kiderül, nem azért figyelte Mirandát, mert megtetszett a kosztümje, hanem mert előző éjszaka egymásba bonyolódtak.

- Indok?

- Nagyon nincs. Bár egy meg nem becsült titkárnő esetében szinte bármi szóba jöhet. Talán összevesztek, mikor Groves fizetésemelést kért.

            Caden elhúzta a száját. Ez a leggyengébb indoknak tűnt, amit valaha is hallott, pedig azért jó néhány bűnügyet felgöngyölített már. Miért menne el bárki is az ország másik felébe azért, hogy megfojtsa a főnökét? Miranda feltűnés nélkül megmérgezhette volna, miközben a kávéját készíti, a gyilkosság ténye ugyanannyira nyilvánvaló lett volna mindkét esetben.

- Mások? Hányan voltak azon a konferencián?

- Nagyjából ötvenen, bár a többség csak kísérőként. – Taylor megállt az asztalánál, majd felkapta a bögréjét, aminek az aljában lötyögött még egy kis kávé. Megitta a maradékot, és ügyet sem vetett Caden sóvárgó arcára, ami arról árulkodott, ő is szívesen inna egyet. Legalább felélénkítené, ha a whisky már ennyire kiütötte. – Például feleségek, titkárok…

- Mindenki vitte a titkárát?

- A többség valószínűleg igen – felelte Taylor. Megállt a szoba közepén, és unottan tördelni kezdte az ujjait. Az izmai recsegtek, ő pedig felszisszent. – Szükség lehetett rájuk, elvégre csak három napig tartott a konferencia. Tartottak volna egy búcsúztatót a negyedik nap, ám miután felfedezték Hersley holttestét, mindenkit azonnal hazaküldtek. Ma ötkor érkezett az információ, hogy a konferencia minden résztvevője távozott a szállodából.

- Értem – bólintott Caden. Kíváncsivá vált, hogy ha igaz, amit Taylor állít, akkor Miranda miért maradt Houstonban, és a főnöke miért nem vitte magával. Létezik, hogy tényleg valamilyen személyes konfliktus robbant ki kettejük között? – Hersley vitte a feleségét?

- Igen. A következő, akit ki kell vallatnod, ő lesz. De vele majd később lesz dolgod, egyelőre otthon van a két gyerekével. Néhány rutinkérdést természetesen feltettünk neki, bár nem mondott semmi olyat, amivel előrébb lennénk.

- Szóval úgy gondolja, az ő férje szent életű, mindenki szerette, és természetesen nem érti, miért fordulhattak ellene. – Caden érezte, hogy zsibbad a lába. Mocorogni kezdett, ám ettől mintha ezernyi apró tű szúrt volna a bokájába. – Remek. A többi gyanúsítottal mi van? Megszereztétek a konferencián részt vevők nevét és elérhetőségét?

- Hogyne, ezt már tegnap elintéztük. – Taylor még előrébb tolta a mappát, amíg az szinte lebillent az asztalról. Caden gyorsan elkapta, majd szétnyitotta, és három fotót emelt ki belőle, amelyek leginkább igazolványképekre hasonlítottak. Kettő közülük magas, jól öltözött, öltönyt és nyakkendőt viselő férfiakat ábrázolt, a harmadik egy harmincas éveiben járó, hamiskásan mosolygó nőt, akinek már az arckifejezése árulkodott arról, hogy valamit rejteget.

- Kik ezek?

- Hersley három legfőbb konkurense, állítólag több összezördülés is volt köztük még a konferenciát megelőzően. Az első Anthony Fuller. - Taylor arra a fényképre mutatott, ami egy majdnem negyvenöt éves, szőkésbarna, zöld szemű férfit ábrázolt, aki valószínűleg valamilyen festéknek köszönhette a hajszínét. – A második Leslie Dawson. – Leslie egy leheletnyivel fiatalabbnak tűnt Anthonynál, még ha több ránc is gyülekezett a homlokán. – Az a nő pedig Joan Pearson. Mindhármuknak saját vállalkozásuk van, Dawson a családjától vette át, Fuller és Pearson viszont saját maga alapította. Dawson itt Houstonban dolgozik, Fuller Dallasban, és Pearsonnak egy kisebb cég jutott a fővárosban, Austinban. Ha jól sejtem, mostanra – Taylor hanyagul a falon lógó, fehér keretes órára pillantott. – mindenki visszaért, ami azt jelenti, hogy…

- Nekem kell a három város között rohangálnom – felelte Caden egykedvűen. – Remélem, kétszeres fizetést kapok, és fizeted a benzinpénzt is.

- Nem talált – közölte Taylor negédes mosollyal. – Tettél már ennél nagyobb távolságokat is meg anélkül, hogy külön pénzügyi támogatásra szorultál volna. És ez a három település mind Texasban van, tehát nem hivatkozhatsz arra, hogy elküldelek a keleti partra.

- A kedvességed néha igazán lehengerlő. – Caden visszatette a fényképeket a mappába, aztán szorosan összecsukta, mintha Taylortól is el akarta volna zárni. – Honnan szereztétek ezeket az információkat? Ki járt utána, hogy Hersley kivel konfrontálódott előzőleg?

            Taylor vágott egy fintort, mielőtt válaszolt volna.

- Nem neked akartam adni az ügyet, hanem Lesternek, aki már tegnap elkezdett nyomozni, csakhogy közbejött néhány dolog, és úgy döntött, inkább kiszáll.

- Aha – bólintott Caden. – Köszönöm, hogy rám gondolnál másodhegedűsként.

- Mondom, Lester kiszállt. – Taylor visszahuppant a székébe, majd megfogta az asztal szélét, és közelebb rántotta magát a bútordarabhoz. Ujjai szaporán kopogtak egy újságpapíron, ami eltompította a hangjukat. – Úgyhogy te vagy a karmester. Irányítsd a dolgokat. Kezdheted rögtön azzal, hogy kifaggatod Grovest. Valószínűleg tűkön ülve várja, hogy megkérdezd. Elég türelmetlen nőnek tűnik.

- Na igen… - dünnyögte Caden. Felegyenesedett, majd a helyére tolta a széket. Ellenőrizte, minden papír benne van-e a fekete mappában, aztán a hóna alá kapta. – Ő az a típus, aki pontosan tudja, hogyan érje el, amit akar.

- Akkor ezt használd ki előnyödre – válaszolta Taylor. Hangsúlyával elárulta, éppen eléggé felbosszantotta az, hogy valaki már dobta ezt az ügyet, és azt várta Cadentől, hogy tökéletes eredményt mutasson fel. – Egyébként tényleg ravasz ez a nő, úgyhogy ne hagyd, hogy átvágjon. Mindent tudni akarok a Hersleyvel való kapcsolatáról. Az utolsó fizetési csekk dátumára is szükségem van, meg arra is, hogy milyen gumit használt, ha a feleségét dugta.

- Te milyet szoktál? – vigyorgott Caden, ám mikor meglátta, milyet képet vág a főnöke, nem várta meg a választ. Gyorsan sarkon fordult, majd lenyomta a kilincset, és feltépte az ajtót. Még hallotta, hogy Taylor utána kiált, melyik szobában keresse Mirandát, aztán valószínűleg a főnöke is megkönnyebbült, hogy nem kell még jobban belemerülniük a témába.

            Caden biccentett néhány kollégájának, miközben végigsietett a folyosón, majd megállt az egyik leghátsó ajtó előtt. Vett néhány mély lélegzetet, és próbálta elhessegetni azokat a gondolatait, amelyek figyelmeztették, éppen azt a nőt készül kifaggatni, akivel nemrég még forrón szexelt egy klubban. Gyanította, minden önuralmára szüksége lesz, hogy Mirandára úgy tekintsen, mint egy újabb áldozatra, nem pedig az egykori szeretőjére. A róla összegyűjtött adatok szerint amúgy is mindössze huszonkét éves volt… az még majdnem tinédzser. Sokan egyetemre jártak az ő korában.

            Caden berúgta az ajtót, és hezitálva belépett. Miranda egy szögletes asztal másik oldalán üldögélt, a retiküljét a piszkos földre ejtette, kezét pedig az ölébe fektette. Kissé zilált haja arról árulkodott, teljesen összekócolta, amíg arra várt, hogy Caden ideérjen, vékony blúza legfelső gombjait is nyitva hagyta, így tökéletesen be lehetett látni a dekoltázsába. Jóval hosszabb szoknyája tökéletesen eltakarta a tetoválását, és ugyanaz az az oroszlánt formázó medál lógott a nyakában, mint előző este, Caden feltételezte, hogy a horoszkópját mutatja. Ha nem találkoznak a klubban, Caden feltételezte volna, hogy egy átlagos, unalmas titkárnővel akadt dolga, ám nehezen lehetett szürkének nevezni egy olyan nőt, aki kijelenti, bármibe belemegy, amennyiben az egyetlen éjszakára szól.

            Caden az asztalra dobta az aktát, ami szinte robbanásként hatott a helyiségben, ahol eddig döbbent csend uralkodott. Miranda felkapta a fejét, és meglepetten Cadenre bámult.

- Helló – köszöntette bizonytalanul. Még egy gombbal játszani kezdett a blúzán, felsője mögött élesen kirajzolódtak hófehér melltartójának körvonalai. Harisnyanadrágot viselt, a nejlon csillogott a lábán.

- Üdvözlöm. – Caden helyet foglalt az asztal másik oldalán, majd félretolta az aktát. – Tájékoztatom, hogy mivel valószínűleg figyelnek minket, ezért térjünk vissza a hivatalos formákhoz, Ms. Groves. – Különösen megnyomta az utolsó két szót, hogy figyelmeztesse Mirandát, ne hozza szóba az afférjukat. Miranda bólintott. Keresztbefűzte a lábait, miközben végigfuttatta az ujjait a szája mentén, az egyiket be is kapta. Caden nem tudta eldönteni, ez ösztönös mozdulatsornak számít-e Mirandánál, vagy a nő őt szeretné hergelni azzal, hogy felidézi a nemrég történteket. – Tájékoztatom, hogy minden, amit mond, felhasználható…

- Hagyjuk a jogi dumát, volt elég gondom vele Alan mellett – legyintett Miranda. – Csak az időnként pocsékolnánk. Kérdezze meg, ami érdekli, és menjünk tovább.

- Oké – felelte Caden. Átvillant az agyán, hogy legszívesebben megkérdezné, Miranda eltöltene-e vele még egy éjszakát, aztán elhatározta, ezt majd kettesben megvitatják. Ha figyelmeztette a nőt, hogy ne említse az afférjukat, ő sem támadhatja le valami ilyesmivel. – Szóval maga Mr. Hersley titkárnője volt, ugye?

- Igen. – Miranda hátravetette a haját.

- Mióta?

- Kettő… most már közel három éve. Az előző titkárnője szülési szabadságot vett ki, és úgy volt, hogy csak ideiglenes kisegítő leszek, aztán végül engem tartott meg, és a másik nőt nem vette vissza. – Miranda hangjában némi kajánság csendült, hogy sikerült győzedelmeskednie valaki felett. Caden tudta, a nők mennyire szeretnek vetélkedni egymással, és néha a legjelentéktelenebb dolgokban hirdettek versenyt, de a mai napig meglepte őt ez az elszánt konkurálás. – Állítólag én számítottam jobb munkaerőnek.

- Ez mit jelent? – kérdezte Caden. – A főnökével szigorúan munkakapcsolatban állt, vagy…?

            Miranda dühösen felhorkant. Széttárta a karjait, a blúz annyira megfeszült a mellkasán, hogy szinte szétrepedt. Caden megnyalta a száját, hogy leheletnyivel szűkebbé válik a nadrágja. Gyorsan összezárta a lábát, hogy elrejtse kezdődő erekcióját. Most a munkájára kellett koncentrálnia, nem foglalkozhatott Mirandával és a saját, ösztönösen tomboló vágyával.

- Miért hiszi mindenki azt, hogy a titkárnők prostituáltak? – méltatlankodott. Megjelent valami különös felhang a beszédében, ám Caden nem tudott rájönni, hogy pontosan mi. – Alan családos ember volt, egészen csinos feleséggel és két kisgyerekkel.

- Szóval soha nem feküdt le a főnökével?

            Miranda úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Dacosan összefonta a karjait a mellkasa előtt, miközben egész testében megfeszült. A hátát nekitámasztotta a széknek, ahogy kihúzta magát, és úgy várt a következő kérdésre.

- Milyen főnöknek tartotta Mr. Hersleyt?

- Hát… Nincs igazán viszonyítási alapom, mert eddig nem dolgoztam senki mással, úgyhogy nehéz eldönteni, mennyire jó vagy rossz, amit csinált. Meglehetősen keménykezű volt, az biztos, és pontosan tudta, mit akar és hogyan. Nem lehetett neki ellent mondani, mert azt nagyon nehezen tűrte. Eléggé precíz volt, kissé talán kegyetlen, és szinte betegesen ragaszkodott az irányításhoz, azt soha, egyetlen pillanatra sem engedte ki a kezéből.

            Caden bólintott. Némán hallgatta Mirandát, és próbált a nő arckifejezéseiből olvasni, ám azok hűen követték Miranda mondanivalóját, mintha minden szava igaz lett volna.

- Legutoljára azt mondta, hogy nem érkezett vissza a konferenciáról, így fizetést sem kapott. A főnöke bőkezűen pénzelte?

- Megkaptam a fizetésem, ha erre gondol – felelte Miranda kimérten. – De fogalmam sincs róla, ez hogy jön ide. Mellesleg azt hittem, nem hozzuk szóba…

            Caden gyorsan feltartotta a kezét, nehogy Miranda kimondja a klub szót. Gyanította, hogy elég sok kellemetlenkedő kérdésre kellene választ adnia, ha kiderülne, hogy viszonyuk volt, még ha az csupán egyetlen éjszakára szólt is.

- Mikor tudta meg, hogy a főnöke meghalt?

- Ma délelőtt – válaszolta Miranda. Ingerülten a füle mögé simította egy hajtincsét, ami folyton előreesett. Látszott az arcán, mennyire utálja, hogy ilyen ostobaságokról vallatják, és hogy a legszívesebben felállt volna, és elmegy innen, anélkül, hogy bármilyen információt is szolgáltatna. Caden azonban tartani akarta, amit Taylornak ígért, és a legapróbb részletekig feltárni mindent. – Bementem dolgozni, ahol közölték velem, Alan halott, belefojtották egy medencébe azon az amarillói konferencián.

- Mit érzett?

- Hitetlenkedést, aztán döbbenetet majd dühöt – közölte Miranda. Oldalra hajtotta a fejét, majd lehunyta a szemét. – Eléggé valószerűtlennek tűnt… Addig nem is akartam komolyan foglalkozni vele, amíg meg nem jelentek a rendőrök, és nem közölték, hogy akkor most kezdődnek a kihallgatások. Engem behoztak, mert elmondásuk szerint különösen érintett voltam az ügyben, én meg se nem akartam, se nem mertem tiltakozni. Tartottam volna tőle, hogy magam alatt vágom a fát, ha ellenállást tanúsítok.

- Miért érzett dühöt? – kíváncsiskodott Caden. Miranda vágott egy fintort, vonásai még bájosabbá váltak, ahogy furán elhúzta a száját, Caden nehezen állta meg, hogy ne mosolyodjon el.

- Mit gondol? Alan halála azt is jelentette, hogy elvesztettem a munkám – ideiglenesen legalábbis. Azonnal beindult a folyamat, hogy új vezetőt keressek a cég élére, de fogalmam sincs, ez azt jelenti-e, hogy engem is megtartanak a jelenlegi pozíciómban. A legtöbb vezérigazgató hozza magával a saját embereit.  

- Értem. – Caden észrevette, hogy Miranda gyanúsan szemléli a fekete mappát, és magában azon töpreng, vajon mi lehet benne. Alig észrevehetően megrázta a fejét, hogy figyelmeztesse a nőt, eszébe ne jusson hozzányúlni, ám tartott tőle, Mirandát nem rémiszti el a figyelmeztetése. – Mit gondol, sok ellensége lehetett Mr. Hersleynek? Akadhatott köztük olyan, akinek szándékában állhatott meggyilkolni?

- Nehéz kérdés – felelte Miranda. Elhúzta a szavakat, mintha bizonytalan lenne abban, érdemes-e megszólalnia. – Nézze, az üzlet az életnek egy olyan területe, ahol nem igazán dominál a könyörület. A kishal megeszi a nagyhalat, és így tovább. Azt biztosra veszem, hogy rengeteg ellenséget szerzett magának azzal, hogy a semmiből pillanatok alatt felküzdötte felfejlesztette ezt a kisebb céget Houston egyik vezető vállalatává, de senkit nem emlegetett konkrétan, akivel összeütközésbe került volna. Valószínűnek tartom, hogy ő sem tudott róla, valaki feltétlenül az életére akar törni.

- De éppen most mondta, hogy az üzletben nem igazán dominál a könyörület. – Caden figyelte, mennyire felbosszantja a nőt azzal, hogy megkérdőjelezni a szavait. Miranda összehúzta magát, mint egy támadásra készülő macska, ami éppen most veti rá magát az áldozatra… és Caden sejtette, Miranda neki szánta ezt a szerepet.

- Nézze, nem látok bele a csatákba, amik a háttérben folynak, szóval nem tudok pontos információkkal szolgálni. Szerintem elég hollywoodi filmet lát ahhoz az ember, hogy legyen elképzelése arról, mennyire mocskos dolgokra képesek a vállalkozók, hogy érvényesüljek, az viszont meglehetősen ritkának számít, hogy az egyikük meggyilkolja a másikat. Vagy felfogadjon egy bérgyilkost, hogy megtegye. Természetesen ez is egy módja annak, hogy félreállítsanak valakit, de… - Miranda hosszan sóhajtott. – Talán túl kockázatos. Senki sem akar ilyesmit bevállalni.  

- Szóval nem tartja valószínűnek, hogy Mr. Hersleyt valamelyik ellensége gyilkolta meg?

- Lehet, hogy tévedek – vont vállat Miranda. – Elvégre azon a konferencián történt a gyilkosság, ahol szinte csak vezérigazgatók voltak jelen… Na meg a titkárok és az oldalbordák. – Miranda fitymáló hangsúlya mutatta, nincs különösebben oda a feleségekért. – Azt hiszem, ezeknek az embereknek a nagy részét már korábban is ismerte, ha máshonnan nem, a korábbi szakmai konferenciákról. Könnyedén egymásnak ugorhattak már akkor.   

- Mr. Hersley sosem beszélt a másokkal való konfliktusairól?

            Miranda nemet intett. Aggodalmaskodva a karójára pillantott, hogy ellenőrizze az időt, mintha mennie kellene valahová, ám Caden biztosra vette, csak őt szeretné megsürgetni.

- Ha néha feldúltabban érkezett vissza valahonnan, akkor néhány percig beszélt arról, mennyire nem kedveli ezt meg ezt, de pillanatok alatt lehiggadt. Alan ebben nagyon jó volt: akkor is a higgadtság álarca mögé bújt, mikor majdnem szétvetette az idegesség. Sosem tudtam, mi jár a fejében, a szavai nem pontosan azt fejezték ki.

- Emlékszik még arra, Mr. Hersley kikre panaszkodott?

            Miranda az égre emelte a tekintetét. Úgy viselkedett, mintha óvónő lenne, aki már nehezen tolerálja az ostobaságokat, amiket folyton kérdeznek tőle. Vetett egy megrovó pillantást Cadenre, aztán újból a fekete mappán kezdte bámulni.

- Nem. Időnként olyan nevek voltak, amikről sosem hallottam. És Alan engem egyébként sem azért tartott, hogy ilyesmiről beszélgessünk. Arra ott volt a felesége, meg az összes többi beosztottja, akiket kedvére ugráltathatott.

- Remek. – Caden azon töprengett, milyen módszerrel bírhatná rá Mirandát, hogy higgadjon le, és ne vergődjön. Azzal semmi nem változott, hogy lassan, de fokozatosan hisztizni kezdett, legfeljebb mindkettejük helyzetét megnehezítette, és Cadent még alaposan össze is zavarta. – Milyen jellegű konferenciáról volt is szó? Úgy tudom, Mr. Hersley már a megérkezése előtt két héttel lelkendezett, hogy milyen jó lesz mennie.

- Alant egyedül az izgatta, hogy végre lerázhatja a feleségét néhány napra – vágta rá Miranda keserűen. Caden felvonta a szemöldökét, miközben közelebb húzta a mappát magához. Tartott tőle, hogy el kellene tennie valami olyan helyre, ami távolabb van Mirandához, mert így a nő alig akarta leemelni a tekintetét róla.

- De ha jól tudom, Mr. Hersley vitte magával a feleségét a konferenciára.

            Miranda felszisszent. Az ajkába harapott, egy csepp vér végigcsorgott az állán, amit türelmetlenül letörölt.

- Igen, vitte.

- Akkor?

- Azt mondtam, hogy meg akart szabadulni tőle, nem azt, hogy sikerrel is járt – válaszolta Miranda kelletlenül. – Alan szeretett volna egyedül menni… - A nő hangja megremegett. -… de Dana rábeszélte, hogy vigye magával, mert szinte sose mennek sehová.

- Aha – dörmögte Caden. Feltűnt neki, Miranda milyen természetességgel szólít mindenkit a keresztnevén, megnyilvánulásaiból hiányzott a felettesei iránti tisztelet. Kíváncsi lett volna rá, Miranda mitől érzi magát feljogosítva arra, hogy a főnöke feleségét egyszerűen Danának hívja, de úgy döntött, ezt a kérdést meghagyja a végére, mert valószínűleg felhúzná vele a nőt. – Tud még valamit a konferenciáról? Bármit, ami fontos lehet az ügy szempontjából.

- Sajnos nem – felelte Miranda. – Már nem maradt lehetőségem megkérdezni Alant.

- Értem. – Caden kinyitotta a mappát, majd elővett három fényképet. Sejtette, hogy milyen választ fog kapni, de azért meg akarta próbálni, hátha Mirandának eszébe jut valami a három alakról. Legyezőszerűen szétterítette őket az asztal közepén, és némán figyelte, ahogy Miranda felágaskodik, hogy jobban lássa őket. Ahogy felcsúszott a nő szoknyája, egy másodpercre láthatóvá vált az utolsó virág szára, aztán Miranda gyorsan lejjebb rángatta a ruháját. Cadennek átfutott az agyán, hogy Alan tudta-e, milyen vagány és tűzrőlpattant nőt foglalkoztat, vagy csak úgy tekintett a nőre, mint egy két lábon járó kávéfőző gépre. – Akkor egyelőre ez az utolsó kérdésem, utána elengedem. Ismerősek ezek az arcok valahonnan? Látta már őket korábban?

            Mirandának gyülekezni kezdtek a ráncok a homlokán, ahogy alaposabban szemügyre vette a fotókat. A szája megállás nélkül mozgott, mintha mondani készülne valamit, ám odáig nem jutna el, hogy hangosan ki is jelentse, milyen megállapításra jutott.

- Egyiküket talán láttam – bökte ki végül. – A nőt… Pearson, ugye?

            Caden bólintott. Magában majdnem felkiáltott az örömtől, hogy végre tettek némi előrelépést, és Miranda nem próbál kitérni minden kérdése elől.

- Igen, ő Joan Pearson. Austinban dolgozik, és ugyanúgy irodaszerek forgalmazásával foglalkozik, mint Mr. Hersley.

            Miranda szaporán bólogatott, bár válaszolni nem válaszolt. Hosszan bámulta a harmincas, kissé férfias vonásokkal megáldott nőt, aki olyan határozottnak tűnt a fényképen, hogy szinte a szobában is érezni lehetett a kisugárzását. Miranda váratlanul elvigyorodott, aztán visszalökte a fényképet Caden elé.

- Pearson leszbikus.

- Hogy tessék? – hitetlenkedett Caden. Feltételezte, hogy rosszul hall, mert az ügy szempontjából teljesen irrelevánsnak tartotta az ehhez hasonló információkat. Mirandát viszont szemlátomást lázba hozta, mert izgatottan fészkelődni kezdett a széken.

- Mit gondol, miért nem köti le soha a Pearsonhoz hasonló nőket soha egyetlen férfi társasága sem? Egy szinten túl már senki sem állíthatja, hogy azért nem foglalkozik a másik nemmel, mert a karrierje többet számít, még a legtehetségesebb vezérigazgatók is időről időre egyéjszakás kalandokba bonyolódnak, hogy levezessék a szexuális feszültségüket. – Miranda megragadta a másik két fényképet, aztán felállt az asztaltól, és elindult Caden felé. A fekete mappa mellé dobta a fotókat, majd gyorsan lecsapta annak a fedelét, és mire a férfi észbe kapott, Miranda már odébb taszította az asztalt, hogy helyet foglalhasson Caden ölében. Miranda lovaglóülésben elhelyezkedett a férfi csípőjén, majd felemelte a lábait, és a szék köré fonta. Belekapaszkodott Caden vállába, úgy tartotta meg magát, miközben az ágyéka szorosan nekisimult a férfi ágyékának. Miranda szoknyája még jobban felcsúszott, Caden látta a nő falatnyi, égővörös tangáját, ami elővillant. Érezte, hogy megfeszül a férfiassága. Tudta, hogy a nők akkor vesznek ehhez hasonló fehérneműket, amikor azt szeretnék, hogy letépjék róluk.

- Mit csinálsz? – nyögte. Az agya azonnal tiltakozni kezdett, a fejében megszólalt a vészcsengő, és emlékeztette magát, mennyire helytelen az, amit művelnek, ám a teste az esze ellen dolgozott. Összerándult a gyomra, a nadrágja még szűkebbé vált, ahogy Miranda feneke nekidörzsölődött a péniszének a nadrágon keresztül. A nő annyira közel helyezkedett hozzá, hogy tökéletesen belátott a dekoltázsába, amit Miranda élvezettel tárt fel.

- Tényleg nem vagyunk egyedül? – érdeklődött. Miranda mellkasa minden alkalommal ingerlően emelkedett meg, ahogy a nő lélegzett. Kidudorodtak az izmai, az oroszlán formájú medál időnként megmozdult a nyakában. – Valahol a szoba túloldalán árgus szemekkel figyelnek minket, és tudnak minden lépésünkről?

- Nem, dehogy – vágta rá Caden. Annyira hadart, hogy összefolytak a szavai, és alig lehetett érteni, amit mondott. Miranda kihúzta magát, így egyik kezével elengedhette Caden vállát, majd a férfi szájába dugta az ujját.

- Akkor jó – suttogta. – Könnyebb lesz megmutatni, amit szeretnék.

- Mit akarsz? – aggodalmaskodott Caden. Miranda csábosan elmosolyodott, aztán válasz helyett hevesen megcsókolta a férfit. Ajkait szorosan Caden ajkainak préselte, a szájuk őrült táncot járt, miközben összefogódzkodva üldögéltek a széken, mintha valami középszerű erotikus film nyitójelenetében szerepeltek volna. Miranda ez alkalommal átadta az irányítást Cadennek, hagyta, hogy a férfi azt műveljen a szájával, amit szeretne, így Caden csakhamar teljesen birtokba vette a nő ajkait. Nyelve nekiütközött Miranda fogainak, miközben a nőét keresgélte, akinek a keze szabadon végigsiklott Caden ingjén, majd lassan kikapcsolta a gombokat. Végigsimított az apró szőrszálakon, amiknek a végén kövér izzadságcseppek ültek, majd még jobban hozzádörzsölte az ágyékát Caden öléhez, aki sejtette, amennyiben nem szabadulnak meg másodperceken belül a ruháiktól, a nadrágjába fog élvezni.

- Csak játszani egy kicsit… szórakozni. Ahogy tegnap tettük – duruzsolta Miranda Caden szájába. – Hát nem izgalmas így? Szexeltél már a munkahelyeden?

- Én… - Caden nem tudta befejezni a mondatát, mert Miranda belé fojtotta a szót. A nő kinyújtotta a szabad kezét, amivel az asztalon kotorászott, a teste furcsán ívbe hajolt, ahogy ezzel egy időben Caden magához rántotta. Papírzizegés hallatszódott, ám a férfi erre ügyet sem vetett, mivel mostanra már minden figyelmét lekötötte, hogy megkapja Mirandát, aki tökéletesen kitárulkozott neki.

- Te?

            Hirtelen mindketten összerezzentek, mikor lépések ütötték meg a fülük, amik ráadásul egyre közelebb értek. Caden elhúzta a fejét, és elképedve Mirandára meredt, aki úgy tett, mintha őt is aggasztaná, ami történik. Miranda betűrt valamit a szoknyájába, aztán elhúzta a lábát Caden derekától, és gyorsan talpra szökkent. Hogy még jobban alátámassza, mennyire fél a lebukástól, rémülten körülnézett, és nekilátott, hogy megigazítsa a ruháit.

- Jönnek? – kérdezte zaklatottan. A nyaklánc megcsavarodott a nyakában, ezért azt is megfordította. Caden tanácstalanul hátrafordult a székén, majd az ajtó felé pillantott.

- Nem tudom – felelte ingerülten. – Mindazonáltal… - Fanyarul elvigyorodott. – Amint sejted, a kihallgatásnak vége.

- Oké - jelentette ki Miranda a kelleténél talán gyorsabban is. – Viszlát! – Eliramodott az ajtó felé, és éppen nyomta volna le a kilincset, mikor Caden elkiáltotta magát.

- Várj!

            Miranda rémülten megpördült a tengelye körül, majd a férfire nézett, aki időközben felállt a székről, és elindult felé. Érezte, hogy izzadni kezd a tenyere, miközben abban reménykedett, hogy nem bukik le. Magára erőltette a legmegnyerőbb mosolyát, ahogy egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.

- Mi az? – kérdezte bizonytalanul, egy kissé elvékonyodott a hangja.

- Van még némi megbeszélnivalónk – jelentette ki Caden hűvösen. Elkeserítette a kielégületlenség, a férfiassága tompán sajgott, ahol bevágott a nadrágja. Megpróbált valami különösen undorítóra és lelombozóra gondolni, ám ez nehezére esett, mikor Miranda továbbra sem gombolta össze a blúzát. – Tessék, vedd el ezt. – Átnyújtott egy névjegykártyát Mirandának, aki anélkül, hogy ránézett volna, a retiküljébe rejtette. – Ha bármi eszedbe jut az ügy kapcsán, azonnal hívj.  Valószínűleg én is kereslek majd, ha felmerül néhány további kérdés a főnököddel kapcsolatban. – Caden megvakarta a fülét. – És amíg nem kapsz rá engedélyt, ne hagyd el a várost. Attól, hogy most nem kérdezek többet, még gyanúsított maradtál.

- Honnan sejtettem – mérgelődött Miranda. – Ha valaki túl közel áll egy hullához, rögtön pszichopatának kiáltják ki.

- Senki nem állította, hogy pszichopata lennél – közölte Caden higgadtan. Miranda türelmetlenül megrántotta a vállát.

- Tudod, hogy nem szó szerint értettem, amit mondtam. De a lényeg ugyanaz, nem? Ha kapcsolatban álltál az illetővel, és lett volna valami okod arra, hogy megöld, máris bűnösnek tartanak.

- Neked lett volna okod rá, hogy megöld.

- Na, persze – horkantott fel Miranda. – Ebben az esetben viszont gondolkozz el rajta, milyen rendőr az, aki gondolkodás nélkül lefekszik egy bűnözővel – mondta, majd sarkon fordult, és kirohant a helyiségből.